Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 12. szám - Száraz György: A tábornok IX. (életrajzi esszé)
ben való képviseletre és az ország kormányzásában való részvételre népességének számarányában nyer jogot.” E passzusnak már nyoma sincs az 1920. január 1-én megjelent Egyesítési Törvényben, amely szentesítette a gyulafehérvári határozatot. A hivatalos „Nagyrománia” elutasította a kötelezvényt, amelyet az erdélyi románság aligha egyszerűen taktikai meggondolásból, mint inkább a tragikus múlt és az együttélés tapsztalatainak birtokában állított ki. Hasonló garanciákat tartalmaztak persze az 1919 végén aláírt „kisebbségi szerződések” is, amelyekben Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia a nagyhatalmak előtt külön-külön kötelezettséget vállalt a kisebbségek nemzeti, nyelvi, felekezeti jogainak védelmére, s arra is, hogy „semmiféle törvény, rendelet vagy hivatalos intézkedés ezekkel a rendelkezésekkel nem lesz ellentmondásban vagy ellentétben, s ezekkel szemben semmiféle törvény, rendelet és hivatalos intézkedés nem lesz hatályos.” A szerződéseket törvénybe iktatták, s a bennük foglaltakat pedig csak részben vagy sehogysem teljesítették. Annál is inkább, mert a népszövetségi ellenőrzés elmaradt. Emlékezzünk csak Briand szavaira: „A francia kormány a kisebbségi szerződésekben nem fog eszközt keresni arra, hogy román, cseh és jugoszláv barátainak szuverenitását megsértse”. Egyébként jól tudjuk: a kisebbségek sorsa nem a kerettörvényeken múlik, hane ma részletkérdésekkel foglalkozó rendeleteken. A kisebbségi szerződés egyik szakasza így szól: „Olyan városokban és kerületekben, amelyekben a nemzeti kisebbségek jelentékeny arányban laknak, a kormány könnyítéseket fog engedélyezni avégből, hogy gyermekeiket saját anyanyelvükön taníthassák.” A „jelentékeny arány” csökkentésének igen jó módja volt a közigazgatási határok átrajzolása: a felszabdalt nemzetiségi terület részeinek többségi járásokhoz, megyékhez való csatolása. Jugoszláviában bevezették a „névelemzést”: csak azt fogadták el magyarnak, akinek á neve magyaros hangzású volt. A román kultuszminiszter 98405/1926. számú rendelete pedig kimondta: „Hogy a gyermek milyen anyanyelvű, arra nézve a szülők nyilatkozatai egymaguk- ban nem vehetők figyelembe, hanem azok szigorú átvizsgálás alá vétetnek.” 1930-iban már nincs meg a kolozsvári magyar egyetem, a két erdélyi jogakadémia, a gazdasági és kereskedelmi főiskola. Nincs magyar nyelvű állami tanítóképző és gimnázium, s nem engedik új felekezeti tanítóképezdék létesítését sem. Tíz év valiatt 472 magyar tannyelvű felekezeti iskola szűnik meg Romániában; a 600 ezer lakosú Székelyföldön — amelynek az 1919-es egyezmény kulturális autonómiát biztosít — egyetlen gimnázium sem marad. A bűvös kör logikája kitűnően érvényesül: a magyar rendszer agresszív irredentizmusa fokozza a határokon túli agresszív türelmetlenséget; az ebből következő újabb intézkedések pedig ismét kiváló anyaggal szolgálnak ideát a propaganda számára. A régi sérelmek és új manipulációk táplálta indulatok egymást hajtják, pörgetik tovább, új sérelmeket és még újabb manipulációkat szülnek, s torz örömforrás már-már a másik fél bűne — hisz igazolásul szolgál önmagunk és a világ előtt... Legnyakatekertebben mutatkozik ez meg a föld kérdésében. Mindhárom utódállamban részleges földreformot hajtottak végre; a cél, elvben: a nincstelen parasztság földhözjuttatása. Az egykori magyar területeken — ahol a nagybirtokos elem többségében a magyar arisztokráciához tartozott — a demokratikus-szociális elv mellé bizonyos „etnikai elvnek” is csatlakoznia kel1051
