Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 12. szám - Száraz György: A tábornok IX. (életrajzi esszé)

lógó könnyről, a négy folyó zúgásáról, szárnyaló turulmadárról,. És születnek a „művek” a családi képeslapok, gyermekújságok, paraszt-kalendáriumok számára: a kis harangról, amelynek „megreped a szíve” az első kondulásnál, amikor elhurcolják „idegen falu idegen templomába”; a „cselák zsandárról”, aki haldokló öregember hülő kezéből tépi ki utolsó kincsét, a magyar színekkel futtatott vásári pohárkát; meg az ódon udvarházban kísértő éjféli nagyasszonyról, aki őrületbe kergeti a betolakodó új gazdát. Sírok nyílnak, ércszobrok lépte dübög, Csaba királyfi száguld szellemihadával, árad a könny, a vér, reped az ég kárpitja, és jajgat, nyög, süvít a szél bérceken, rónaságon és az őszi vár fokán...

A határokon túlról pedig jönnek a hírek: igazságokkal hizlalják a gicsőr- fantáziát. Hogy magyar kisiskolások tanulják őseikről: vad csordaként jöttek a mongol pusztáról; hogy büntetés jár annak, aki világháborús bakanótákat énekel a kocsmában, s a piaci kofa bírságot fizet, ha egymás mellé teszi a zöldjével szedett piros és fehér retékcsomó't; hogy lemeszelik, átfestik a magyar szentek képeit a templomokban... Dőlnek a szobrok: Kossuth Nagyszalontán, László király Váradon, Petőfi Segesvárt, Bem Marosvásárhelyen; oda az aradi mártír-emlékmű, Dévénynél az Árpád-emlék, Enyeden a diák-, Má- défalván a székely-emlékmű.

A Fadrusz-faragta pozsonyi Mária Terézia szobrot összezúzó dühlöt IV. Károly visszatérési kísérleteinek híre váltja ki, s legalizálja is egy 1923-ban hozott törvény, amely előírja a Habsburg-uralomra emlékeztető szobrok eltávolítását. De erre a törvényre hivatkozik a losonci rendőrfőnök, amikor 1925- ben elrendeli a Kossuth-emlékmű maradványának eltávolítását, ezzel az indokolással: „Kossuth Lajos antidemokratikus személyiség volt. Az általa szított magyar felkeléssel a magyar nemesség jogait és kiváltságait akarta biztosítani. Egyébként megszemélyesítője a monarchisztikus, éspedig kifejezetten a Habsburg-monarchisztikus eszmének; ennek hangot is adott felirataiban, amelyekben azt kívánta, hogy a Habsburg-dinasztia magyar uralkodóházzá váljék. Amikor a szlovén Ludevit Stur, Zvolen város képviselője Bratislavában, a volt magyar képviselőházban követelte a jobbágyság eltörlését, Kossuth ez ellen fulminánsan állást foglalt... és csak a nyugati demokráciák nyomása és az általános felkelés következtében kényszerült később mégis hozzájárulni...”

Tragikomikus az erőltetett aktualizálás: a rendőrfőnök, miközben fogalmazott, Horthyra, IV. Károlyra és az antantra gondolt.

Tragikus viszont, hogy Pozsonyban úgy távolítják el a „renegát” Petőfi szobrát, hogy a helyébe állítják a szlovákok nagy költőjének — akit viszont családi neve, Országh miatt a magyar közvélekedés hisz „renegátnak” —, Hviezdoslavnak emlékművét — bizonyára szimbólumként. Pedig a Petőfit fordító és Adynak versben üzenő — „...vágyunkból váljék közös akarat!” — Hviezdoslav szobra elfért volna a másik mellett ott, a színház előtti téren — igazabb szimbólum gyanánt.

Szobor-ügyek, ideges nacionalizmus, helyi túlkapások, nem egyszer neofita túllihegés... Múló dolgok, helyrehozhatók és ,;békévé oldhatók”. De volt egyéb is: törekvés a nemzetiségi kérdés „gyors és gyökeres” megoldására.

Az erdélyi románság 1918. december 1-én a gyulafehérvári gyűlésen kimondja az ókirálysággal való egyesülést. A határozatban leszögezik: „Teljes nemzeti szabadság az együttlakó népek számára. Mindegyik népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből vett egyének által. Minden nép a törvényhozó testületek1050