Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 12. szám - Száraz György: A tábornok IX. (életrajzi esszé)

káig zúgott még a fejem, mintha élő sürgönypózna volna. Hiába magyarázta Davola és hiába tanultuk a Hadapródiskoláiban, hogy polgáremberek részéről történt orvtámadásnak azonnal való halál a vége... hiába, hiába volt minden, én a Halált láttam, ott állt mellettem, talán meg is érintett, találkoztam vele..

Aztán átesnek az igazi tűzkeresztségen, s amikor a románok áttörik a frontot, a menekülő gyerekkatonák a vaskóim állomáson vagoníroznak éjszaka, tüzérségi tűzben. A székely hadosztály „két rozoga ágyúja” fedezi őket egy Lefkovics nevű főhadnagy vezénylete alatt. Itt elérzékenyül az emlékező: „Néhány emberével magára maradt a vaskóhi éjszakában, s a mi gyerek-életünkért kockára tette derék-önmagát. Pedig nem is volt székely... ősei bizonyosan nem Vereckén át jöttek az országba. De az is lehet, hogy éppen ott jöttek — századokkal később. Lefkovics azonban hős volt... Mellét a világháború vaskoronarendje és két sorban el sem férő egyéb kitüntetése ékesítette.”

Az emlékező bizonyosan tudta, hogy Vitézi Rendből „a legbátrabb és legjobban dekorált zsidó is ki van zárva”. A ,,bátynemzedékhez” tartozó Lefko- viics pedig különösképpen ki volt zárva. Nevét a Hadügyi Népbiztosság iratanyagából ismerem: nem volt ott a székely hadosztály fegyverletételénél, tovább harcolt a megmaradt dandár kötelékében. Kassánál ütegével együtt kitüntette magát, s részt vett a Vörös Hadsereg utolsó, tiszai támadásában is; ő fedezte a visszavonulást Rakamaznál. További sorsáról nem tudok. Ukrajna, sárga karszalaggal? Mauthausen? Talán.

S az sem lehetetlen, hogy épp azok közül küldte valaki a halálba, akiket Vaskóim ál fedezett a két rozzant ágyújával. Ez is hozzátartozik Trianon történetéhez.

Hisz a kamasznemzedék „forradalmas láza” átvezetett a rezsim-manipu- lálta „dacos irredentizmusba”, úgy, hogy — torz változataiban — még a „második negyvennyolc” illúziója is megmaradhatott. S nem egyszer úgy, hogy a „tanítómesterek” gyilkosok voltak. Nem reszkető kezű amatőrök, mint Davola zászlós — akinek a hadijog szerint mentsége is akad —, hanem igazi, hidegvérű profik.

Amikor a Bethlen-kormány 1921. augusztus végén elrendeli az Ausztriának ítélt terület kiürítését, „szabadcsapatok” nyomulnak a területre, és visz- szaverik a bevonuló osztrák csendőrosztagokat — így kezdődik Trianon történetének legellentmondásosabb és legzavarbaejtőbb eseménye, a másfél hónapig tartó „nyugatmagyarországi felkelés”. Ellentmondásos csakugyan. De talán nem annyira zavarbaejtő, mint amennyire példaszerű. Benne van minden: nagyhatalmi érdekpolitika, bethleni macchiavellizmus, naív hazafiság és kalandor-cinizmus, gyerekes önfeládozás és számító hatalomféltés. Mindez együtt, szinte elválaszthatatlanul. S a legnagyobb ellentmondás: hogy a visz- szataszító manipulációk végeredménye az egyetlen trianoni népszavazás 1921 karácsonyán, amikor Sopron és nyolc környező község antant-ellenőrzés mellett 65 százalékos arányban 35 százalék ellen úgy dönt, hogy magyar marad.

A „felkelést” a kormány szervezte, támogatta; vezérkarában ott volt Héj- jas Iván, Endre László, Friedrich István, s később a fővezér: Prónay Pál. A legénység: Francia Kiss Mihály orgoványi gyilkosai, britanniások, a minap feloszlatott különítmények állománya: alkalmas társaság egy kalandor-akcióra. Ráadásul most módjuk van arra, hogy honmentő babérokkal fedjék el a közelmúlt gaztetteit. A dolog azért nem ilyen egyszerű: a vezérek és csoportjaik — legitimisták és szabad királyválasztók — egymással is rivalizálnak, s nyilvánvaló, hogy mindkét fél a maga politikai céljai érdékében gyűjti a hazafias érdemet. Ez pedig okoz némi fejfájást a budapesti kormánynak.

1045