Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 11. szám - Kassák Lajosné: Találkozásaim Ország Lilivel

Az évek során többször találkoztam Ország Lili egy-egy alkotásával, mindjobban felismertem szakmai tudását, grafikus készségét, egységes világnézetét, színvilágának harmóniáját, azt a lelki alapállást, amelyet festői kvalitásaival a sík felületen látomásból látvánnyá tudott alakítani, de nem érzékeltem alkotói nagyságát. Azt az erőt, ami a művészet nyelvén valami fontosat, addig ki nem mondottat képes megjeleníteni.

A közelmúltban megrendezett gyűjteményes kiállítása és a Labirintus-sorozat lehetővé tette, hogy életművét egészében megismerjük s ekkor felismerhetővé vált számomra ez a keresett alkotói nagyság, összműveiben kifejezésre jutott az a rendszer, amelyben minden út- és témakeresését össze tudta foglalni.

Láttam különböző korszakait, szürrealista képén a titokzatosan távolbatekintő, majdnem biedermeier hölgyet — vájjon, kit keres? — tágra meredt szemeivel hová néz a b'agoly? Láttam köveit, melyeket a természet rakott fel és láttam a köveket, amelyeket emberkéz rakott fallá s melyeket meggyalázott az idő.

Ez a gyalázat riasztotta, ez elől kellett menekülnie. S mikor ezt felismerte, keresni kezdte azt, ami talán elpusztíthatatlan e bizonytalan létből. Megjelennek az ikon-emlékek, a hit bizonyossága, a megmerevedett valóság talán nyújtanak valami kapaszkodót. De helyettük csak tört életek, a holtak birodalma, megfakult angyalok hoznak valami üzenetet. Csak törmelék marad mindenből, a szenteknek már arcuk sincs.

Tovább kell lépni, elpusztított városok fennmaradt kövei, vagy az emberi jeladás kőbe vésett írásos nyomai talán vigaszt nyújthatnak. Ezekben a képeiben gazdag, megrendítő, valóságos és transzcendens élménnyel telített világának teljesen adekvát képi kifejezését tudta megteremteni. Mondanivalója elsődlegesen vizuális volt és eszközei is biztosították személyiségének abszolút kifejezését. Zártságát képei grafikus elemei egyértelműen közlik, hiszen a vonal valahol mindig bezárul. A betűk pedig nemcsak a múlt megnyugtató nyomai, nemcsak híradás a már eltűntről, hanem zárt rendszerűkkel a befejezettség, az egész biztonságát is adják.

Szeretném megtalálni rokonait és keresni próbálom kezdeti szürrealista korszakának művésztársait. Amikor ezekre az árva, elhasznált, és oly sok gyengéd részvéttel életre hívott cipőkre nézek, óhatatlanul gondolnom kell a múlt század nagy holland fiára, Van Goghra, s arra, hogy amikor az amsterdami múzeumban megláttam világhírű festményét az elnyűtt bakancsokról, megértettem, aki ekkora részvétet érez a nyomorúság iránt, az magában hordja korai halálát. Természetesen nem rokonok ők a stílus vonatkozásában, de az asszociáció jogos. Ki hát a rokona? Magritte? Nála a világ kihalt, igaz, de egyben olyan is, mintha sohasem élt volna. Ország Lili világa élt, meghalt, és mégis, még mindig él. És ez nagy különbség.

Később feltűnik képein egy mögöttes textúra, a nyomtatott áramkörök különös vonalvezetése. És van ebben valami monotónia. Emlékeztet ez valakire? Miért megnyugtatóbb, ha rokonokat találunk, miért érezzük szükségét minden jelenség mérlegelésekor az összehasonlításnak? Hát persze, maga a mérés is összehasonlítás. Szóval a monotónia. Igen, élt és meghalt idegenben egy magyar szobrász, Kemény Zoltán. Láttam fémből reliefszerűen megmunkált tábláit, térplasztikáit, ahol a fémek tört vonala, ismétlődése, formák eltűnése és újra felbukkanása egy ritmikus monotóniát adott. A bizonytalanság állandóságát.

Ország Lilinél is ezt a célt szolgálja a nyomtatott áramkörök alkalmazása. Mikor rátalál a labirintus témára, megtalálja útját, mely lehet, hogy a semmibe visz, de lehet, hogy elvezeti önmagához. A róla készült filmben elhangzik vallomása: most már mindig a labirintusban fogok járni, talán egyszer magamra találok. Magára talál. Konstruktív erővel összefog mindent, stabilitást ad a dolgoknak, ha nevén nevezzük őket, Ö pedig megfogalmazza a vonal, a forma, a szín jelbeszédével saját világát.

Találkozása a romboló idővel a múlt felé fordította tekintetét, de úgy, hogy a mában állt és a múltba nézett, de így tula donképpen előre is mutatott; megragadván az időt, beteljesítette feladatát, élt, alkotott saját félelme ellenében és minket nézőket is figyelmeztetett valamire: „mélységes mély a múltnak kútja.”