Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 11. szám - Berkes Tamás: A történetmondó beszédhelyzete (Grendel Lajos: Éleslövészet)
A történetmondó beszédhelyzete GRENDEL LAJOS: ÉLESLÖVÉSZET TJj szükségletek feszítik a csehszlovákiai magyar irodalmat. A szükséglet felhajtó ereje a korszerű próza igénye, amelyben a tapasztalati valósággal egyezően elevenednek meg a nemzetiségi sors alapjelenségei, de ugyanakkor a kifejezésmód is túlhaladja — a feladat horderejéhez mérten — az eddig megszokott lírai, emlékező prózáét. A szociológiai szempont és az irodalmi érték kiegyensúlyozatlan kapcsolata gyakran hátráltatta a várakozások beteljesülését, s ma már az is kétségtelennek látszik, hogy nem lehetséges látványos kiugrás valami rejtett előzmény nélkül, s hogy a várva-várt mű nem állhat egyetlen szerző egyetlen munkájából. Az óhajtott változás megvalósítása — sok más feltétel mellett — tehetséges alkotókat kíván. Ezért üdvözölte a magyarországi irodalmi sajtó is az elismerés hangján Grendel Lajos 1979-ben megjelent első könyvét, hiszen a Madách kiadó a Hűtlenek című novelláskötet közreadásával igazi írót avatott. Mint minden valódi megújulást, a szlovákiai magyar prózáét is az adott valósággal szembeni elégedetlenség táplálja. Szemléletes példája ennek Grendel Lajos Éleslövészet című új könyve, mely a környező világgal szembeni bátor leszámolásnak tekinthető. A leszámolás három tételre oszlik: a történelmi, az irodalmi és a végső. A szokatlannak tetsző, merész megoldásokat a kritika szívesen sorolja a kísérletezés címszava alá, jelezve mintegy meghökkent elismerését, de tanácstalan befogadói magatartását is. Az Éleslövészet, melyet a címlap Nem(zetiségi) antiregénynek minősít, szokatlan, első megközelítésre kevéssé egységes regény. A történelmi, az irodalmi és a végső leszámolás egyaránt számos mozaikkockából tevődik össze, a felvillantott események és gondolatok szédítően sokirányba lendítik az olvasó fantáziáját, a szöveg tudatosan befejezetlen és töredezett. A szanaszét guruló jelentéseket azonban valami mindenek fölött uralkodó erő bámulatos összhangba rendezi. A regény szerkesztettsége összecseng az egyik másodlagos narrátor szándékával: „mágnest tartani a vasreszelékekkel beszórt papírlap alá.” A regény ilyesfajta szervezettsége persze, csak belső szervezettség lehet, valami mélyen kódolt jelenségsor. Ez a mag- netikus pont az elbeszélő szerepjátszása, a történetmondó beszédhelyzete. Az elbeszélő ugyanis nem egyszerű szereplő, hanem maga a főhős. A regényben szinte valamennyi jelentés a szerző-szereplő irányába gravitál, az elbeszélő és a történet viszonya kitüntetett — s tegyük hozzá: túlterhelt — jelentésgóccá válik. Mindezek után talán nem meglepő az állítás: a regény mondanivalójának kulcsa a narráció értelmezésében rejlik. Az első részben az elbeszélőnek nevezett alak Léva városának történelmi múltját és saját serdülőkorának topográfiáját vallatja. Az esetek többségében egyes szám harmadik személyben esik róla szó, de gyakran ugyancsak ő beszél többes szám első személyben. Ez az ingadozás a beszédhelyzet és a nézőpont, a történetmondó és az eseményeket látó szem teljes összeolvadását bizonyítja. Grendel az elbeszélőn kívül nem enged szóhoz jutni senkit, a történetmondó szemszögéből kivetített tér mintegy elnyeli a többi szereplő egyéniségét, a lehetséges eltérő világokat. Milyen eszme középeurópai terepszemléjéről szól hát a regény? Forgószínpadhoz hasonlóan elevenednek meg egy történelmileg kialakult csődtömeg különböző vetületei. Az elbeszélő mindig más irányból lép a színpad váltakozó díszletei közé, minden esetben elbeszélői hatalmával akarja közömbösíteni a jelenetet rendező évszázados megszokásokat, s mindannyiszor egyszerű, rövidnadrágos szereplőként kullog le a dobogóról. A történelmi oknyomozás során a közép-európai történelem groteszk paródiáját, irreálisan valósághű sűrítményét kapjuk. Az elbeszélő nincs könnyű helyzetben, mivel a történelem értelmezésében csak tapasztalatainak ösztönös kontrolljára számíthat, s ez egyre inkább a hiábavalóság érzését 982
