Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 1. szám - Páskándi Géza: Mit ér a kecske, ha magyar? Egy népmonda feldolgozása - Paródiák II.

Hangjából éreztem: roppant elkeseredett. Magamban arra gondoltam: már csak egy fehérre festett szán és a fehér lovak hiányoznak. Ezt persze, megtartottam magamnak. Épp elég volt, amit eddig mondtam neki. Elvégre vezérkari tizedes voltam, ennyit mégiscsak megengedhettem magamnak. Pálinkával kínált, amit el kellett fogadnom, bárha 33-as kommunista párttag, s első voltam, ki Sztálinnal galambpostával levelet küldtem: ideje lesz közbelépni. Sőt, miután megszerveztem a siófoki ellenállási mozgalmat {a Balaton minden hídját majdnem felrobbantottuk), kerek kilenc évig éltem Moszkvában, kitéve a Trockij per minden hercehurcájának. De én hazajöttem még akkor. Eszem ágában sem volt Bécsibe menni vagy Párizsba, Londonba. Balatonaligán a helyed — mondtam magamnak, nem Washingtonban. A történelem, bár sok kerülővel — engem igazolt. Én voltam az, aki tiltakoztam József Attila kizárása ellen, kit azelőtt is kisegítettem kisebb-nagyobb összegekkel. (Szégyenlősen fogadta el.) Szóval abszolút kisebbségben voltam. (Egy a többezer ellen.) Hát ilyen múlt után, hogyan is viselkedhettem volna most Horthy társaságában, amikor erről a nyilas Zsoldos Zénóról esett szó. Horthy (valószínűleg a kisüsti hatására is) elsírta magát.

— Látja fiam, én aki hét tengert láttam, most a Balaton jegén állok. Nemcsak hogy egy tavon, hanem egy befagyott tavon állok és még egy vacak vitorlásom sincs, amin repülhetnék. Nemhogy hadihajóm volna.

Tudtam, hogy hazudik: dehogy látott ő hét tengert! Legfönnebb képes levelezőlapokon. (Bár akkoriban még Ibusz se volt.) Persze abban a helyzetben halálos veszélyt jelentett volna számomra az anzixokat emlegetni, így hát (be kell vallanom) bólogattam, ahogy Háry János szavaira bólinthatott a furfangos diák. Tüsszentettem is. Hideg volt, kilenevenfokos.

Bizony akkoriban nagyon elszaporodtak az efféle Háry Miklósok! (Később a Háry Mátyások is. Sose felejtem el, milyen kemény gúnnyal lobbantottam szemére Rákosinak: Tito mégiscsak partizánvezér volt és nem kereskedelmi utazó. Rákosi belefehéredett, ám nem mert ellenem semmit tenni, mert Sztálin még jól emlékezett a galamb-postára. Muszáj volt ezzel zsarolnom őket: azzal, hogy nekem magasabb kapcsolataim vannak. Szomorú idők! Teljesen ki voltam nekik szolgáltatva.)

Bár igyekeztem Horthyval elhitetni, hogy a vezérkar lázadozni fog, amiért egy közönséges őrmester kapja meg a Balatonakció vezetését, (ez részemről taktikai csel volt, hisz a vezérkar örvendett, hogy meghúzódhat az őrmester árnyékában), Horthy szinte szenilisen ragaszkodott tervéhez. Megpedzettem neki: küldjön el Ohurdll-hez, ha már Moszkva felé annyira zárkózott.

— Én elintézem Önnek a kiugrást — már-már esküvésre emeltem kezem de még idejében lehullott. Mert Horthy szabályszerűen elaludt. A hidegtől, a pálinkától — ma sem tudom. Ilyen kis dolgokon múlnak néha a világtörténelmi fordulatok. Másnapig hevert földalatti főhadiszállásán. És másnapig nem tudtam beszélni vele. Másnapra viszont már megtörtént a visszafordíthatatlan!

A bakák léket vágtak a Balaton jegén. Ma is hallom Zsoldos Zénó üvöltő hangját:

— Balra kecskék, jobbra juhok!

És a temérdek kecskét a juhászok az őrmester balkeze felé terelték^ a juhokat, a fehér bárányokat pedig jobbra. Mit is sejthették szegények, mit jeient ez a szertartásszerű — szinte biblikus — kettéosztás. A kivégzőosztag felsorakozott.

— Fegyvert vállhoz! Cél! Tűz!

89