Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 11. szám - Fülöp Gábor: Fogantatás, csodapapucs (versek)

mázták meg „felrázni, prédikálni, megváltoztatni akaró” hévvel. Név szerint Shelley, Majakovszkij, Petőfi, Ady és József Attila nevét említette. Részletesebben taglalta a „társadalmi élet történetírói”, a „nagy realisták” alkotói tevékenységét és magatartását. Az ő világlátásukat „humanisztikus”-nak mondta, mert számukra nem létezik a „magánember és állampolgár ál-kettőssége”, ők „mindenkor az ember egészét, az egész embert ábrázolják”, s ezért nem tűrnek meg „semmiféle fétist az emberek társadalmi helyzetének ábrázolásában sem”. Ez az „alkotói elv” teszi ezen írókat a demokrácia, a társadalom demokratikus átalakításáért küzdő szövetségesévé. Velük szemben „az irodalmi pszichologizmus” hívei, a lelki élet belső taglalásával, az erotikus élettel foglalkozó írók világnézetileg elfogadtatják a társadalmi élet „konzervatív, reakciós tényeit”.

A magyar irodalom fejlődésével kapcsolatban azt a véleményt fogalmazta meg, hogy „nem volt és nem lehetett nagy realista korszaka”, mert nem a polgárság lett a politikai és társadalmi élet vezető osztálya. A hivatalos irodalmat a dzsentri réteg diktálta, s a vele szemben fellépő „városi, polgári ellenzék” írói nem a realizmushoz, hanem „a nyugaton mindjobban erőre kapó dekadencia realizmusellenes áramlataihoz” csatlakoztak. (Ady líráját és Móricz Zsigmond epikáját „egészen kü- lönálló”-nak ítélte.) A Part pour l’art hazai képviselőinek „társadalmi gyökerű ellenzékiségét” elismerte, de ezzel a fasizmus elutasításában — szerinte — „csak egyéni, írói integritásukat” tudták megóvni. Az „új paraszti irodalom”, a népi írók tevékenységének lényegét abban látta, hogy feltárták „a magyar parasztság szenvedéseit, kiúttalanságát”. A társadalmi fejlődés „egészségtelensége” hatására azonban tekintélyes részük örökölte „a hanyatló dzsentri-társadalom pesszimizmusát, pers- pektívátlanságát”. Ebben szerepet játszott az is, hogy „az új paraszti értelmiség” nehezen fogadta el a parasztságnak a munkássággal való „szövetkezését”. Az ideológiai zűrzavar hatására „a paraszti élet tényeit oly kitűnően feltáró számos könyv csak fotográfia, nem fejlődési irányokat feltáró kutatás, csak szociográfia és nem társadalmi törvények felfedése”.

Lukács György a múlt ideológiai-esztétikai megítélését az aktuális irodalmi feladatok szempontjából tartotta fontosnak. „Az új demokrácia adekvát irodalma: a realizmus” — írta le alapelvként. A realista irodalom feladata pedig „az új problémák emberi és társadalmi, lelki és erkölcsi alapjait felfedni”, ezzel ugyanis „megkönnyíti a társadalomnak a helyes válaszok útjának meglelését” a társadalom és a politikai konkrét kérdéseire. A mát szolgálja az az irodalom is, amelyik választ ad arra, „hogyan jutottunk ide? Milyenek voltak az uralkodó embertípusok, mik a problémáik, amelyek ide vezettek?” Mindennek alapja az, hogy az író az igazságot írja meg. Az igazság mibenlétéről pedig máig érvényes megállapításokat tett Lukács György: „Az igazság mindig az egész, mégpedig a mozgó, a fejlődő, a bűnöket és erényeket, fellendüléseket és katasztrófákat létrehozó egész. Tudjuk: nem mindig könnyű ennek az igazságával szembenézni és azt megalkuvás nélkül kifejezni. Ma különösen nem; azután a múlt után, amelyet az egész nemzet átélt, különösen nem. A mai élet legnagyobb veszedelme: illúzió a jövőt illetőleg, és ezzel párhuzamosan a múlt szépítése, hibáinak, bűneinek, eltévelyedéseinek mentegetése, olyan ,magyarázata’, hogy azok lassan, lassan erényekké alakulnak át. Nincs szándékunk e helyen kitérni azokra a vitákra, amelyeken a mai magyar társadalomban ezek körül a kérdések körül folynak. Csak arra kell rámutatnunk, hogy az irodalom, ha irodalom akar maradni, sok mindent elbír, csak a hazugságot, az önámítást nem. Az az író, aki belemegy a szépítés, az átfestés, az elhazudás pocsolyájába, nemcsak nemzetét vezeti félre, hanem maga is tönkremegy, éppen mint író.” (Irodalom és demokrácia. 1946. márc. I. évf. 3. sz. 193—204.)

A Társadalmi Szemle 1946-os számaiban Lukács György két könyvkritikájában konkréttá tette elvi megállapításait. A Móricz Zsigmond emlékére kiadott tanulmánykötetről írva mutatott rá Ady és Móricz „korszakos jelentőségére”: „ők felülemelkedtek a magyar irodalom régóta fennálló kettészakadásán városi és falusi irodalomra. Ami azonban életük művében művészileg sikerült, azt irodalmi és főképpen irodalompolitikai hatásukban nem sikerült elérniök: a kettészakadás meg963