Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 11. szám - Fülöp Gábor: Fogantatás, csodapapucs (versek)

maradt, sőt az ellenforradalmi időkben még el is mélyült, részben a népi irodalom egy töredékének a reakció felé lecsúszó irányzata miatt, részben a baloldali városi irodalom egyoldalú és szűkkeblű ,urbanizmusa’ következtében.” Példaként mutatta fel ugyanakkor Nagy István alkotói pályáját, amelyből „kiderül, hogy a legtipiku- sabban nagyvárosi osztály, a munkásság, s éppen legtudatosabb részében legjobban tudja megtalálni az igazi kapcsolatot a parasztság vágyaival és szenvedéseivel, az ebből kinövő igazi nagy irodalommal”. (Móricz Zsigmond ébresztése. Emlékkönyv. 1946. márc. I. évf. 3. sz. 234—237.)

Osvát Ernő összes írásainak kiadása alkalmából Lukács György a Nyugat alkotóiról és az „Osvát-legendáról” mondott véleményt. Osvát szerkesztői elvéről negativen nyilatkozott: az ő „irodalmi vonala” ugyanis „a 67 utáni irodalom fejlődésébe” történő szerves beilleszkedést szolgálta. Ezért talált nála „minden kissé világosabban társadalmi jellegű cikk... elutasításra”. Babits Mihály és Tóth Árpád — Lukács ítélete szerint — „újat hozott a magyar irodalomba. Nem forradalmat mint Petőfi vagy Ady”. Ezért veszélyesnek tartotta a „tiszta forma” továbbélő kultuszát, melynek „a reakciós társadalmi rendszer esetén megvan a maga viszonylagos jogosultsága, ... a szabadság felé irányuló fejlődésben [azonban] az ellenkezőjébe csap át, ... Vagy tiszta epigonság lesz belőle, vagy átcsap az új társadalmi rend ellenzésébe”. (Osvát Ernő összes Írásai. 1946. máj. I. évf. 5. sz. 395—400.)

A Lukács György által képviselt esztétikai és irodalompolitikai koncepció fő interpretálója a Társadalmi Szemlé-ben Szigeti József volt. ö tolmácsolta „a marxista esztétika központi követelménye: a nagy realizmus” fő ismérveit: „korunk lényeges problémáit érzékítik meg, tipikus alakokban, tipikus cselekményekben... megvilágítják az emberi haladás útját, az emberiség fejlődésének honnan-ját és houá-ját”. (Marx-Engels: Művészet — Irodalom. 1946. júl. I. évf. 7. sz. 680—683.) Ezek az alkotó elemek teszik lehetővé, hogy a nagy realizmus „a múlt, jelen és jövő művészetének egyetemes mértékévé” válljon. A művekkel szembeni követelménye, hogy formailag tükrözzék a társadalmi változásokat, a társadalom- és emberábrázolásban „mindenütt az emberi integritást” keressék, konstatálják „a teljes gazdagságukban kibomlott emberi képességek harmonikus szépségét — vagy ennek az integritásnak a hiányát”, ezek objektív akadályait pedig „könyörtelen-kíméletlen kritikával” leplezzék le. A nagy realizmus esztétikai elveinek tudatosítását azért is fontosnak tartotta, mert „a nyugati polgári fejlődés olyan messzeható realizmus- ellenességet hozott létre a szellemi élet minden területén, elsősorban művészetileg és művészetelméletileg: a naturalizmusban és szürrealizmusban, mely megérintette magának a munkásmozgalomnak a teoretikusait is”. (Lukács György újabb művei. 1946. dec. I. évf. 12. sz. 936—944.)

Szigeti József mutatta be a társadalomtudományi folyóirat olvasóinak az első „nagyrealista” magyar regényt, Déry Tibor „Befejezetlen mondat”-át. A regény „társadalmi alapját” a burzsoá és proletár osztályellentét „teljes kibontakozásában” látta. Az író pedig ezt állította műve középpontjába, s így „szemléletessé válhattak a magyar társadalom fejlődésének összes perdöntő kérdései”. A regény kompozícióját: a burzsoá és proletár miliő bemutatását „történetileg és esztétikailag egyaránt szükségszerű” megoldásnak mondta. A „hőstípus” (Parcen-Nagy) megválasztását az „extenzív ábrázolás” lehetősége miatt tartotta szerencsésnek. Kritikai észrevétele „a kizsákmányoltak világa” ábrázolásával kapcsolatban volt, mert csak „szektás embereket ábrázolt”, s hiányzott „a mozgalmilag igazán tipikus jelenség: a tragédiából megújhódva kikerülő, erkölcsileg, szellemileg magasabb síkon álló ember”. (Egy magyar nagyrealista regény. 1947. dec. II. évf. 12. sz. 893—904.)

A Lukács György által megfogalmazott irodalompolitikai elvet a Fórum c. folyóiratból idézte Szigeti József: „Az új demokrácia feltétlen igenlése, bármilyen kritikával legyen is az egyes jelenségeket illetően összekapcsolva: ez a szubjektív alapja a magyar irodalom elérendő egységének. Semmiféle világnézeti, művészeti, stílusbeli eltérés nem szakíthatja szét ezt az egységet, ha a szubjektív alap megfelel az objektívnek. Mert akkor, mint a reformkorszakban, az egész magyar irodalom különböző utakon ugyanannak az időnek új emberét fogja keresni, minden író, min964