Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 11. szám - Fülöp Gábor: Fogantatás, csodapapucs (versek)

A „NAGY REALIZMUS” PROGRAMJÁVAL

Az 1946 január havában induló Társadalmi Szemle vezércikkét Rákosi Mátyás — a kommunista párt akkori titkára — írta „Feladataink az elmélet terén” címmel. Irányt adó megállapításai az irodalomelméleti és -politikai tennivalókra vonatkozóan is figyelmet érdemlők. A „marxista-leninista” elméleti tevékenységet az országon belül úgy ítélte meg, hogy „egyes területeken a szó szoros értelmében elölről kell kezdeni a munkát”; hogy mely területen volt előzmény, arról nem tett említést. A múltat a régi Társadalmi Szemlével kapcsolatban idézte csak — a következőképpen: „A ,Társadalmi Szemle’ jó tíz évvel ezelőtt már megkísérelte, hogy közvetítse azt a marxista tudást, aminek széleskörű elterjedése más, jobb irányba terelhette volna hazánk fejlődését. A horthysta reakció akkor kioltotta pártunk helyes utat mutató kezdeményezését. Az újjászületett Társadalmi Szemlének most egy negyedszázad el nem végzett munkáját kell pótolnia.” A „fontos”, a „döntő” feladatnak „a marxizmus-leninizmus tanításainak magyar viszonyokra való alkalmazását és továbbfejlesztését”, valamint „a sajátos magyar problémák kommunista szemszögből való megvilágítását és megoldását” mondta. Azt kívánta, hogy „a Társadalmi Szemle szüntelenül domborítsa ki pártunk hazafias működését és nemzeti jellegét”. Azt vallotta, hogy a kommunisták elődüknek tekintik „Szent Istvántól Rákóczin és Kossuthon át a nemzeti ellenállás frissen elhantolt vértanúiig mindazokat, akik, mint mi, a magyarság és az emberiség közös ügyéért harcoltak egyszerre”. (I. évf. 1. sz. 1—5.)

A kultúrális és irodalmi-művészeti életben Lukács György fogalmazta meg a marxista állásfoglalást. A folyóirat első számában „Demokrácia és kultúra” címmel végezte el az alapvetést. E tanulmányban a tőkés társadalmak és a születő „új” demokrácia” kultúrája közötti különbséget mutatta meg. A kapitalista kizsákmányolás a kulturális tevékenységben „két összetartozó pólust teremtett meg” — írta —: az „elefántcsonttornyot és a giccset”. Ez a „különcséget” és „megalkuvást” kiváltó magatartás védtelenné tette képviselőiket „a fasiszta reakció mérgező hatásai ellen”. A kapitalista kultúra e válságát komolyan vevő írók, mint Zola, Anatole France, Romain Rolland és Roger Martin du Gard „csak a munkásmozgalom gondolatvilágához való kisebb-nagyobb közeledés révén tudtak kivezető utat, új perspektívát látni”. Az új társadalmi feltételek között hazánkban a munkásmozgalom képes „kivezető utat mutatni a kapitalista kultúra ellentmondásaiból”. Képessé teszi őt e feladatra az, hogy mind elméleti, mind gyakorlati tevékenységében „a szolidaritás, az együttesség, az egyetemesség” áll az előtérben: „a dolgozók, a munkások és parasztok kultúrája”. E népi kultúrának mentesnek kell lennie „a munkás- és parasztkultúra szűk, szektaszerű, céhszerű felfogásától.” Követendő példaképnek „a magyar népélet és a világszabadság költőjét”, Petőfit, „a különböző népek kultúrájának testvéri összefonódottságát” felfedő Bartókot és Kodályt, továbbá a régi népi kultúrát „a munkáskultúra legjobb hagyományaival” párosító Adyt és József Attilát állította az alkotók és befogadók elé.

1946 januárjában Lukács György a „szocialista kultúra” igényét még korainak tartotta, mert még nincsenek meg „a szocializmus szubjektív és objektív előfeltételei”, s így „a szocialista kultúrát csak tisztán elméletileg vagy legfeljebb propa- gandisztikusan lehet szembeállítani a kapitalisztikussal”. Az „új demokrácia” ugyanis még tőkés termelési viszonyok között alakítja „az új demokratikus kultúrát”, s ezért számára „káros,... a tömegek demokratikus öntudatát elhomályosító és megzavaró utópia szocialista kultúráról beszélni”. Maga „az új, gazdag, átfogó népi kultúra” is csak a reakció elleni „kíméletlen harcban”, a politikában és a gazdaságban megvalósítandó „realisztikus, keménykezű, illúziónélküli, demokratikus össz- politikával” hozható létre. (1946. jan. I..1. sz. 31—40.)

A demokrácia és kultúra viszonya után irodalom és demokrácia kapcsolatát elemezte a Társadalmi Szemle lapjain Lukács György. E témánál a burzsoá társadalmi viszonyok irodalmi tükrözését mutatta be. Megállapítása szerint az egyén „politikai és társadalmi felelősségének” elvét vallók nézetét „elsősorban lírikusok” fogal062