Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 5-6. szám - Baka István: A völgy felett lebegő lány (színjáték)
örvénylenék, s hogy szívemnek piros gombolyagát lökdössék ördögi angóramacskák festményen, a Sátán hálószobájának falán, de nem volt könyörület sem égben, sem pokolban ... S hogy néztem éjjel a csillagokat: csillogtak üvegcserepekként kőkerítésén a paradicsomnak, elvérzett rajtuk a jajszó, ima... S egytszer csak feltárult a Völgy, kiléptem és megálltam tántorogva a fényben, és hogy léptem volna beljebb, felbuktatott a füvek illata. Három napig hevertem mozdulatlan, három nap, három éjjel mosdatott a harmat, míg iszonyú sebeim leváltak rólam, s elrongyolt ruhám is, hol elhasadt, mintha seb volna, összeforrt... Három nap, három éjjel szomjazó ajkamhoz önként hűvös ér kanyargott, s mikor felébredtem, halomban állt előttem bogyó, gyümölcs, miket a szél hordott oda... S ahogy magamhoz tértem, megláttam a Lányt a Völgy felett. A levegőben lebegett, de nem mint a szárnyaival verdeső madár, hanem mint nap, hold és a csillagok, úszva, mint víz színén papírhajó, szellőörvényben megfordulva lágyan. Elindultam feléje, s már elértem, karom kinyújtva megszólítani készültem, amikor reám kiáltott: „Ne érints!” — és ellebegett. Madárhad rebbent a fákról, körülfogta^ és pörgött körülötte, virágillatú szellőt kavarva ... S én a földre esve zokogtam boldogan s reménytelen ... Napokig követtem, hiába reménykedve, hogy megszólíthatom, de nem jutottam közelebb soha, szavad, mint az alvó jegyesek közé fektetett kard, megállítottak... De hát hogy is képzeltem, ostoba, mosolyát díszzsebkendőüt 'kitűzve sétálhatok majd Európa terein? Elhozni őt ide, hol 'kirakatok a tekintetét, mint aprópénzt, besöprik? Kísértem hát lemondva, boldogabbnak hívén őt minden földi asszonyoknál, — kutattam mégis titkát, hogy lebeghet ott fönn, mindentől, ami földi, távol... S a Völgyben mindenütt vértócsákat találtam, alvadatlan pirosain állt bennük a vér, lehullt levél, por nem szennyezte be... És láttam egy napon, ahogy röptében ág karcolta meg, de nem csorbult ki vér a sebből — ekkor értettem meg, hogy ember ő is1, és e Völgyben, amely a vérét elragadta, fogoly... S én fellázadtam sorsa ellen, késsel támadtam a mezőnek, ágaikat tördeltem,, kövekkel dobáltam a patakot, követelve, hogy adják vissza a Lányt. De nem a fű, a fák jajdultalk — ő sikoltozott fönn a semmiben, a Völgy belőle fájt... Eldobtam 'hát a késemet, megértve, hogy nem tehetek semmit... Még egy éjszakát töltöttem a Völgyben1, az égre bámulva álmatlanul, s láttam újra: a csillagok csak üvegcserepek egy kerítésen, melyen át soha nem juthat ember szava Isten színe elé... Másnap hajnalban útra keltem megint, s még évekig bolyongtam, míg egy napon elhatároztam — visszatérek még egyszer szülővárosomba. Az árnyjáték véget ért, a felső színpad függönye elsötétül. Az Idegen visszafordítja a tekintetét, észreveszi a kialudt gyertyát. Feláll, meggyújtja. IDEGEN: És most... most itt maradsz? VÁNDOR: Nem, holnap továbbmegyek ... És énutánam elindulsz te is. IDEGEN (kis szünet után): Igen. Függöny a középső színpadra. 5. jelenet Szín: alsó színpad A Város határában, másnap reggel. Lassan világosodik. A dombok havasan derengenek, nemsokára felkel a nap. 490
