Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 5-6. szám - Baka István: A völgy felett lebegő lány (színjáték)
Hideg van, a Léggömbárus vacogva húzza össze magát a rokkantkocsiban. Most a színpad jobboldalán helyezkedik el, mintegy eltorlaszolva a Városból kivezető utat. Balról belép a Vándor. Nyugodt, egyenletes léptekkel halad. A Léggömbárusnál megtorpan, ki akarja kerülni, de a kutya fenyegetően morogva eléje kúszik, nem engedi tovább. LÉGGÖMBÁRUS: Parancsol egy léggömböt? VÁNDOR: Köszönöm, nem kérek. LÉGGÖMBÁRUS: Talán egy kéket uraságodnak? (farkasszemet néz a Vándorral) VÁNDOR: Egy pirosat. LÉGGÖMBÁRUS (a szemében félelem villan, sietve válaszol): Igenis, egy pirosat. Előveszi a kését, levág (egy piros léggömböt a zsinegjéről, és átnyújtja. A Vándor hátrébb lép, és mosolyogva felengedi a léggömböt a levegőbe. GYERMEKHANG MESSZIRŐL: Anyuka, nézd, tudok járni! Anyuka, nézz ide, megint tudok járni! Anyukaaai... ! VÁNDOR: A többit is megveszem. LÉGGÖMBÁRUS: Azok nem eladók. VÁNDOR: Kérem. LÉGGÖMBÁRUS: Nem. (Beleszúr az egyik léggömbbe. A Vándor feljajdul, az egyik tenyerén vérző szúrt seb jelenik meg. Ha nem is látjuk a sebet, a keze rándulásából megértjük, mi történik.) Nem. Neem. NEEM! (Egymás után döfi ki a léggömböket. A Vándor minden döfésre összerándul, arcát és ruháját vér áztatja, térdre esik. A Léggömbárus kutyája a torkának ugrik, és földre dönti. A Léggömbárus csak akkor hagyja abba a dühöngést, amikor már valamennyi léggömb kipukkadt. Tébolyodottan néz körül.) Ki engedte ki a gyerekeket? Az előbb még mind iitt volt. Ki nyitotta M az ajtót? (A kutya felmordul. Csak erre ocsúdik. Lehajol a Vándorhoz, majd leteken nyakáról a sálat, összecsomózza a Vándor csuklóin, a másik végét a széke karfájához köti. Aztán rászól a kutyára.) Gyerünk innen! Gyorsan! Kivonszolja a színről a Vándort. Függöny. MÁSODIK RÉSZ 1. jelenet Szín: alsó színpad Februári alkonyat egy folyóparti kiserdőben. Az égen hófelhök vonulnak, a lebukó nap sugarai időnként áttörnek rajtuk, és kísérteties, sárgás fény árasztja el a sötét törzsű fákat. Süvít a szél — a jelenet végére fülsiketítővé erősödve. A földön rozsdás konzervdobozok, papírszemét, üvegcserepek. Bejön a két Fehérköpenyes, akiket az Első rész 3. jelenetében láttunk, a kiskocsiról leemelik a k.irakatbabákat, és — érezhetően tréfának szánva — felállítják őket, ugyanolyan mesterkélt pózokba merevítve, ahogyan a kirakatban állhatták. Aztán nevetgélve elmennek. A kirakatbabákat játszó színésznők te- tőtöl-talpig inkább barna, mint testszínű mezbe vannak burkolva <— felesleges erotikus képzeteket kelteniük, hiszen élettelen, nem nélküli lényeket alakítanak, — a fejükre is barna, harisnyaanyagból készült álarc van húzva, szorosan, hogy kopasznak látsszanak. A Kirakatbabák a jelenet alatt mozdulatlanul állnak, még a szájuk mozgása is észrevehetetlen. ELSŐ KIRAKATBABA: Fázom. Mikor öltöztetnek már fel? MÁSODIK KIRAKATBABA: Minket már nem öltöztetnek fel soha többé. Idehoztak és itthagytak, mert már nincs szükség ránk. Itt fogunk állni ebben a kiserdőben, hátunk mögött a folyóval, amelyen most jégtáblák koccannak ösz- sze, míg szét nem ázunk, el nem korhadunk. Vagy ha tavasszal megárad a folyó, magával hurcol bennünket. Hajó orra fogja széthasítani a koponyánkat, vagy lassú örvényekben forogva mál- lunk szét, s még az is jobb lesz, mintha egerek rágnának egy elfelejtett raktárban, ahol örökké sötétség van, és pókhálók lógnak az arcunkba. 491
