Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 11. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XII.
BÁLINT ENDRE Életrajzi törmelék XII. Az 1930-as esztendő számomra sorsot meghatározó, eseményekben gazdag év volt. Hatalmas küzdelem után befejeztem a negyedik polgárit. Véget ért az árvaházi több esztendős kínlódás. Felvételiztem az Iparművészeti Iskolába, bekerültem a Munkakörből kiszakadt diákmozgalomba, ahol megismerkedtem azokkal a fiatal -ás kevésbé fiatal emberekkel, akik közül néhónyan még élnek és megmaradtak barátaimnak. Tizenhat éves voltam. S hogy el ne felejtsem, két tüdőgyulladást is átvészeltem, ötven éve ennek... Az első és igazán fájdalmas nagy szerelmet is — természetesen reménytelent —, ekkor éltem át. Kra- usz Kiittynek hívták; szőke volt és gyönyörű, majd a Dunába lőtték. A diák- mozgalomban láttam viszont anyám unokaöcosót, Justus Falit, aki öccsével Jancsival kisgyermek koromban néha-néha feljött az Orczy-úti lakásunkba a harmadik emeletre, ahonnan Jánosi az erkélyről lepisilt az utcára. Pali nagy szeretettel ölelt át és bemutatott azoknak, akik körülöttünk álltak. A falakon egyrészt faliújságok, másrészt George Grosz, Maseerel és Kaetthe Kollvitz reprodukciók. Itt láttam és hallottam beszélni először és utoljám József Attilát. Itt ismerkedtem meg a későbbi Róbert Cápával, aki akkor miég erősen Friedmann Bandi volt. Itt hallottam Lux László okosan szellemes „dada” dumáját és itt ismerkedtem meg egy hatalmas filozófus elmével, Szabó Lajossal — (aki egy ideig nővérem férje is volt). A könyvtáros Kepes György, a vMghírűvé vált Kepes Imrének, a Neofoauhaus amerikai létrehozójának öccse volt. Nyáron kivívtam azt az egyszemélyes forradalmat otthon, ami tehetővé tette a kétnapos túrákon való részvételemet ás a gödi túrákat is. A „Fészek” is tartozéka volt azoknak az időknek, és a számomra teljesen érthetetlen szemináriumi szövegek ugyanúgy. De hát én az életet élveztem: az éjjeli túrákat, a Dunát, a paradicsomlopást, a sátorban lakást, a verékedéseket és a szép lányok bámulását. Azt, hogy mi a „dialektikus materializmus”, az „értéktöbblet” a „profitráta” és a többi komplikált dolog, nem értettem, de valahol bennem megszületett az a bizonyosság, hogy polgári mivoltom „gellert” kapott és 'én soha nem lehetek az, aki voltam, mert belém lopakodott valami kiírthatatlan kritikai tartalom, ami ellenségessé tett a polgári és kispolgári micsodákkal szemben. 1930 őszén hallottam először Beeíhoven ötödik szimfóniáját — tá—tá—tá—tá — és fülembe ragadt, mint valami bogár, ami nem képes kiszabadulni börtönéből. A városligeti zenekioszfcban, amikor csak lehetett hallani, ott nyüzsögtünk valami olyan exaltációval, aminek ezádáig magyarázatára nem is 'gondoltam. Ma már tudom, hogy én, az örök bottfülű is nehézség nélkül tudtam valami zenét követni, ami arra valóban jó volt, hogy a későbbiekben tudatosan kövessem másféle zenének a menetét és két évvel később már az Allegro barba/ro revelált Kosa György házi hangversenyén Kadosa Pál előadásában. Azon a (bizonyos nyáron éreztem azt, hogy végre valamiféle közösségbe kerültem és sokféle színes egyéniséggel (ismerkedtem meg. Tavasszal még az árvaház sivársága és az utolsó napon az a bizonyos pofonvágás Csiki és Ida néni között, 933
