Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 11. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XII.

és két héttel később Klári nővéreim jóvoltából a diákmozgalom kavalkádja, ahol az első ismerős arc a Csákié volt. Természetesen másodunokafoátyámnak, Justus Pálnak arcára nem emlékeztem már, hiszen kisgyermek koromban láttam utoljára az Orczy-úton. Klári vitt le az Andrássy út 124 (?) alá — (most is valami Stúdió van ott) és ennek az épületnek manzárdján találkoztam azokkal az emberekkel (akik közül alig-alig él már valaki), és akik a barátaim maradtak. Néhányan külföldön élnek, vagy ott haltak meg. A névsor-olvasásnak nem sok értelme lenne. De Csíki nevét megemlítem, mert gondolataim, érzéseiül árnyéka maradt. Ha él, akkor Mexikóban él és férje Leonora Carringtonnak, az ismert szürrealista festőnőnek, aki Max Ernst élettársa volt a Csáki előtti időkben. Akik nagyon fontosak voltak ás maradtak számomra; azokról már szó esett és bizonyára még írni fogok róluk. Minden ellenkező feltételezéssel szemben, a fekete orosz ing, amit évekig viseltem, nem mozgalmi egyenruhaként került rám, hanem valamelyik orosz írónak, vagy Kassák fotóinak valamelyike ösztökélt arra, hogy kérjem anyámat, hogy ha jön Nyáriné, a varrónő, varrjon nekem is egyet. Emiatt az ing miatt majdnem kirúgtak az Iparművészeti Iskolából. Pesten kevesen viselték: mindenek előtt Kassák, és egy Lantos nevű nyomdászra is emlékezem, aki viselte. Tizenhat éves voltam, és koromnál jóval fejletlenebb fizikummal viseltem kisebbrendűségi érzésektől megterhelt lel- kemet. A „nagyok” vitája tudatta velem, hogy tudatlan vagyak és otthon, az apámtól ránkmaradt könyvek között igen sokat találtam azoktól a szerzőktől, akiknek neve e viták folyamán előfordul. Apám hosszú ideig szocialista volt, és mint ilyennek, volt egy szegmentje könyvtárának baloldali szellemű könyvekből ; de filozófiai iművek is bőségesen sorakoztak könyvszekrényének polcain: Nietzsche, Schopenhauer, Kant és a többi és a többi. Doktor Grünberger a sexuális kérdésről tartott előadást és Zelk Zoltán az irodalomról. Arra jól emlékszem, hogy József Attila előadását parázs vita követte és Frid (alias Robert Capa), a viták után parodizálta a szellemi párbajt. A szárszói vonat és az indokínai tányénakna megtette a magáét! A fiatal és gátlásos iparművész, aki voltam, feltett egy buta kérdést József Attilának, aki kérdésemet úgy söpörte le, mint egy porszemet a kabátjáról. Irodalom és szocializmus kapcsolatáról beszélt, de ma már 09ak az előadás hangulatára emlékszem. Életemnek ez az időszaka úgy kanyargóit, mint a Rába Zsennye közelében: nem lehetett tudni, hogy a sok hajtűkanyar merre tart és hová viszi az embert, ha követni akarja az útiját. És ha már Zsennyét említettem; 1968-ban1, tizenegy év szünet után elhatároztam, hogy odaimenekülök a pesti nyüzsgések elől. Volt egy kopott emlékem Zsemlyéről: 1957 koratavaszán, ugyancsak a pesti nyüzsgések elől oda emigráltam és dolgozni kezdtem és pár hét alatt megalapoztam a párizsi periódus ismert (közismert) világát. Reggeltől estig a nagy műteremből ki sem mozdultam, csak az étkezések idejére, és bevallom, sem a csodálatos parkban, sem a közeli Rába melletti természeti világban nem voltam, sőt azt a Rábát sem láttam, amit több mint öt éves párizsi tartózkodás után úgy a szívembe zártam, hogy azóta is fájdalmas nosztalgiával követem hajtűkanyarait és azt az öblöt, ahová a Sorok patak folyt bele és ahol horgászszenvedélyem büntetéseképp szert tettem arra az asztmára, ami ötödik éve kínoz és benntlakó szanatóriumi „növendékké” ítélt. 1975 koraőszén reggel 4 órakor kimentem a szemerkélő esőben a Rába mellé, és reggel nyolcig ott áztattam magam a borzongásig. Zsennye és környezete, beleértve az arborétum jellegű parkot a Kastély körül, felejthetetlen marad számomra, amíg élek. De valami lényeges dologról megfeledkeztem: 1957 tavaszán egy sárga színű homokfutó két ló segítségével vitt

934