Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 11. szám - Simonffy András: Kompország katonái X. Moszkvai kártyalapok (1) (történelmi kollázsregény)

nak a világra. Emlékszem rá, hogy valamiféle különös idegenkedéssel néztem rá, holott ő amúgy semmi jelét nem adta ellenszenvének.

Kijevibe tehát váratlanul érkeztünk. Álldogáltunk egy ideig a repülőtéren, hogy vajon tovább tudunk-e utazni még aznap. De erre egyre kevesebb volt i remény. így aztán a repülőtérről bevittek bennünket a városba, egy szállodába. Ennek az éttermében vacsoráztunk. Itt, persze, nem volt semmiféle protokoll, még háborús viszonyok voltak, nem számítottak ránk, de láthatólag itt is megtettek minden tőlük telhetőt a viszonylagos kényelmünk érdekében. Terített asztal azért várt bennünket, mert a repülőtérről beszóltak már, s ezen a terített asztalon kis tányérkákban sziivalekvár. Mi ez? — kérdezték tőlem apádék, .mert már kezdtek rákapni, hogyha valami szokatlan került eléjük, akkor azt nekem kellett megneveznem, hiszen én vagyok a nő... .Mondom hált: úgy nézem, hogy szilvalekvár, bizonyára előételnek. De a másik tálban meg halfélók voltak, úgyhogy csak nézegettük, vajon hogyan fogjuk a halat szilvalekvárrral megenni. Mondjam-e, hogy a szilvalekvár a legfinomabb fűszerezett kaviár volt... Hát... A kaviár nekünk addig szünke golyócskákból álló valami volt, ami néhanapján itt-ott az asztalra került, citromot csepegtettünk rá, kanalaztunk belőle, és elsóhajtoztunk, hogy „kaviárt eszünk...!” De inkább amolyan procc dolognak tartottuk. De hogy létezik fekete, vörös, így elkészített, amúgy elkészített, arra itt kellett rádöbbennünk a világháború kellős közepén, Kijevben. Attól kezdve aztán rákaptak a férfiak a sprotnira, kaviárra, a különféle salátákra, s amikor a főfogást hozták, már rendszerint tömve volt a hasuk. Magyarázhattuk mi később a moszkvai házinéninknek is, hogy nem az ő főztje nem ízlett... Na, de ebben a kis kijevi, háborús étteremben, a meglehetősen jellegtelen szálloda földszintjén meg kellett csodálnom a tányérok mellé tett vert, nehéz ezüst evőeszközöket. Mert azzal terítettek. Nem szaporítom a szót, rákérdeztünk .S akkor nagyon türelmesen és kedvesen elmondták, hogy Kijevnek ezt a negyedét any- nyira sújtotta a háború, hogy vagy kiégett minden, vagy kifosztottak mindent a menekülő németek, itt semmi sem maradt, még a szállodákban sem. Nézzem meg, a tányérok sem egyformák, az abroszok sem. Az ezüsttel együtt úgy került ide lábostól a merőkanálig minden, hogy a háború nem sújtotta hátországáén gyűjtést rendeztek, s azt központilag elosztották. Mert a háború miatt most beszerezni lehetetlen ezeket a dolgokat, így tudnak mégis üzemelni, alig néhány hónappal a front átvonulása után, gondolom, ez is érdekes, jellemző.

— Családok adták össze ezeket a készleteket?

— Nem, más szállodák, éttermek. De — gondolom — vonatkozott ez akkor minden másra. Nekem csak az evőeszköz tűnt fel, arra kérdeztem rá. Nem is azért, mert ezüst volt, hanem mert igen szép régi munka, s valahogy elütött a láthatólag nem első osztályú szálloda és étterem jellegétől.

— Mennyire hatott rátok előzőleg az itthoni propaganda?

— Nézd, ha annyira hat, akkor nem ülünk fel arra a repülőgépre. De nem is erről van szó. Azt tudtuk, hogy egy, az általunk megszokottól különböző világba érkezünk, úgyhogy — miután jóérzéssel tudomásul vettük, hogy apád küldetésének célját pontosan megértették, és mindent megtesznek annak sikere érdekében — elkezdtünk figyelmesebben körülnézni, észrevenni az apróságokat, a nekünk szokatlan karaktereket, jelenségeket. Nyilvánvalóan azért, hogy minél hamarabb eligazodjunk a komolyabb összefüggések között is. Apád, persze, a lényegre koncentrált, de a maga módján ő is ezért erőltette az orosz nyelvet, azért „vett órákat” szabad perceiben tolmácstól főhadnagyig mindenkitől... Aztán a másfajta szokások. Van-e a Szovjetunióban a háború alatt borravaló?

902