Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 11. szám - Simonffy András: Kompország katonái X. Moszkvai kártyalapok (1) (történelmi kollázsregény)

pedig ez a ragyogó 'kiállású, pengetekintetű fiatal tiszt, akiből sütött a büszke megvetés.

Bukarestben aztán korán reggel ébresztettek bennünket azzal, hogy indulás ki, a repülőtérre. Ott viszont kiderült, hogy a személyszállító gép valahol elakadt, így aztán egy katonai gépre tettek fel bennünket. Harci gép volt, talán ejtőernyős, mert a nagy testben, belül csak oldalt voltak ülések, azokon kucorogtunk. A mi kísérőnk egy főhadnagynő volt és egy hadnagy, de voltak ott más katonák is, tisztek, kiskatonák, láthatólag egymástól független, többféle csoport. De az út családias hangulatban telt el. A pilóta, aki felszállás után a másodpilótára bízta a gépet, ki is jött ismerkedni, hiszen nyilván kíváncsiak voltak ránk, s bizonyéra tudták, hogy kiket visznek. Addig-addig, míg végül betessékeltek engem a pilótafülkébe, leültettek az egyik pilótaülésre, és nagyon boldogak voltak, hogy tetszik nekem a dolog. Élveztem is a nyugodt repülést. Nyilvánvaló, hiszen az a Gamászapuszta-szegedi út annyira tele volt izgalmakkal, hogy magára a repülésre elfelejtett figyelni az ember. Mire felfogtuk, hogy mi történik velünk, már ott is voltunk Szegeden. Az én pilótáimat nagyon izgathatta, hogy egy magyar tiszti feleséget visznek, egy „dámá”-t, ahogy Bu- gyenko emlegette. A baj csak az volt, hogy az én „tiszti feleség” szerepem korábban csak annyiból állt, hogy leviziteltünk annál a néhány korban és rangban idősebb tiszti családnál, akik Debrecenben szolgáltak, aztán máris front, bujkálás, háborús viszonyok következtek, úgyhogy utólag látom csak, hogy ott nekem — s később Moszkvában is — „viselkednem” kellett volna, rangjelzés szerint „szóba elegyedni”, illetve „távolságot tartani” bizonyos esetekben. Bennem nem alakultak ki ezek az etikett-szerű merevségek, ösztönösen az embert néztem mindig, akármilyen rangjelzésű egyenruhában mozog is, akármifóle magas hivatalt visel is. Ügyhogy ebből a pilótafülkébe-doJogból is az lett, hogy menet közben felvarrtam a pilóta leszakadt zubbonygombját. Ettől aztán akkora sikerem lett, hogy el sem akartak engedni.

— Egyenesen Moszkvába repültetek?

— A terv szerint igen. De ment a napsütéses őszből repültünk a moszkvai télbe, a gép először esőzónán szállt keresztül, aztán, ahogy átléptük a fagyhatárt, a víz rádermedt a szárnyakra, a légcsavarokra ... A lényeg az, hogy Kijevben le kellett szállnunk, és egy éjszakát ott is töltöttünk. De még mielőtt erre rátérnék, el kell neked mondanom, hogy ez az említett, huszonegynehány éves, tehát velem egyidős főhadnagynő, hivatalos kísérőnk arca is megmaradt emlékezetemben. (Azt hiszem, apádéban is, mert nagyon csinos volt, szőke, elegáns kis rövidszoknyás egyenruhában.) Míg engem a pilóták szórakoztattak, addig apa ott az orosz nyelvtudását gyakorolta vele meg a hadnaggyal. így derült ki aztán, hogy a főhadnagynő a frontról repül haza Moszkvába, s hogy több magas kitüntetése van már harctéri érdemeiért, és azt is megtudhattuk, hogy huszonhat fasisztával végzett már egymaga. Na, ez megint élesen megmaradt bennem, az akkori kis tanítónői okleveles, friss tisztfeleségben. Háború és politika a férfiak dolga, mondogatták állandóan... Már az is, hogy apáddal én szó nélkül átrepültem, elég nagy vállalkozás volt, hiszen a gyermekeimet hagytam hátra a bizonytalanban... Beszéltünk már róla. S akkor ott utazik velünk ez a velemidős szőke és nagyon csinos főhadnagynő, aki már huszonhat németet megölt... Vidám volt és kedves, majdnem azt mondhatnám: pirulós. Megint le kellett számolnom hát egy illúzióval, mégpedig azzal, hogy a háború a férfiak dolga. Hogy a férfiak dolga elpusztítani azokat a katonákat, akiket a nők hoz901