Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 10. szám - SZEMLE - Berkes Tamás: Az elbeszélő gesztusa. Grendel Lajos: Hűtlenek

át. Ezen a helyszínen, iskolák és nevelőintézetek szőkébb környezetében jelennek meg Grendel hősei. Hőstípusai az írói szemlélet koordinátái között, az életutak különböző pontjain lépnek be a történetekbe. Egyikük frissen érkezett fiatal tanár, aki irtózik a „civilizációtól elrugaszkodott” kisvárostól, és ennek emberi kellékeitől, viszont a címadó elbeszélés hőse végletes elhivatottsággal, fanatizmussal irányítja nevelőintézetét, mígnem szembe kell néznie teherbíróképességének és élete művének összeomlásával. Az igazgató önmaga bukását nagy erkölcsi erővel szemléli, belső monológok könyörtelen logikája kíséri útját a megsemmisülésig. Utolsó szavai ezek: „Gyöngesé- gemnél is jobban megrémít, ami ezután következik. Nem lehetek irgalmas magamhoz.” (Hűtlenek)

A fiatal tanárnak szintén legfőbb tulajdonsága az etikai tartás igénye. (Tamügy) Neki azonban még képtelenebb szituációban kell döntenie. A fennálló körülmények között kételkedik munkája értelmében, s az iskola életének befolyásolásához pedig hatalma nincsen. Mit is tehetne, amikor állásfoglalásra kényszerül? Az iskolaigazgató megbízza a teherbe esett diáklány ügyének kivizsgálásával; a gyanúsított fiú rögtön beismeri tettét, noha a fél város beszéli, hogy a gyerek az igazgatótól származik. Becsületének megőrzésére egyetlen utat lát: „Szabotálni a szerepemet ez az egyetlen esélyünk.” Ahogy a tanításban a lényegről a képletre tevődött át a hangsúly, úgy ennek az esetnek a valóságos folyamata is rejtve marad az érdeklődő előtt. Minden írásra jellemző a belső történés drámai ábrázolása. A külvilág az egyén szemüvegén keresztül, emlékek és képzettársítások egymásba á ttűnő képében, hangulatokban válik érzékelhetővé. A könyv fülszövegében Grendel az emberi önismeret és a spontán hitelesség elsődlegességét hangsúlyozza, s ebben csak üdvözölni tudom. A fiatal tanár biztos tájékozódási pontja csak önmaga lehet, ezért szükségképpen erkölcsi és érzelmi alapon ítélkezik, bár felismeri a kényszerű helyzetében rejlő paradoxont is: „Semmi konkrétat nem tudok, megpróbálnak félrevezetni, mégis tel jesen tisztán látok.”

A szerző mindvégig kívülről szemléli az általa előadott történetet. Néhol ironikusan belekomponálja a szövegbe saját magát, szerepet játszik. Ezzel a fogással is viszonylagos kívülállását hangsúlyozza, illetve növeli az olvasó bizonytalanságérze- tét. Az egyik szereplő szemébe is vágja a szerzőnek, hogy egy percig sem hajlandó lelépni az írógéppapírról, „semmi közünk többé egymáshoz.” Látszólag a dolgok logikája érvényesül, a történet elbeszélője tehetetlenül áll a többértelmű jelenségek látványa előtt, a szereplők maguk diktálják sorsukat. (Valami történni fog...) Nem a jól ismert szerző-szereppel találkozunk ebben a novellában. A narrátor csak az írás pillanatában válik szereplővé, s szinte minden mondat lejegyzése után elbizonytalanodik tettének helyességét illetően. Az elbeszélő a cselekménytől eltérő szinten jut szóhoz, mégis befolyásolni akarja a történéseket. A keletkező feszültség új jelentéseket épít a műbe. Ezzel a kitűnő írói fogással az ember felelősségét feszegeti, arra céloz, hogy mindannyian krónikásai vagyunk saját korunknak. Távol áll ezektől az írásoktól, hogy felelősöket mutasson fel. Inkább kérdőjelessé válik ennek értelmessége, saját erkölcsi kategóriáink könyörtelenül relatívnak bizonyulnak. Borotvaélen egyensúlyoz így Grendel, hiszen ha valamelyik irányba túl messzire lépne, azonnal lapos közhelyek közé keveredne. Legutóbbi — e kötetben nem szereplő — írásaiban ez a szerző-szereplő központi figurává lépett elő. (Éleslövészet Irodalmi Szemle 1978/8, Kódnyulak Irodalmi Szemle 1979/4) Nehezen meghatározható típusú új művei túllépnek a Hűtlenek novellaeszményén, szerkezetük és az epikus folyamat megszervezése eltér az itt közölt kerek történetek befejezettségétől. Az említett két novella elbeszélője újból a szeretett és gyűlölt történelemmel kerül tanulságos viszonyba. Igaz lehet az a gondolata, hogy csak a történelmi múlt viviszekciója után kezdhetünk hozzá „igazi” történeteink elbeszéléséhez, azokhoz, melyek kitágítják az emberről alkotott víziónkat, de letudni a történelmet nem lehet, mivel most is szerves folytatását éljük át. Ez a kettősség motoszkál a múltat mérlegelő szerző-szereplő tudatalattijában. A Hűtlenekben csak egyetlen áltörténetinek álcázott, de a jelen szemszögéből egyetemesebb történelmi hitelességű írás akad. (Szép história) Érdemes ennek mondandójánál elidőznünk.

895