Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 10. szám - SZEMLE - B. Juhász Erzsébet: Horváth Péter: Egéridő - Öcsémnek szeretettel
érzelmi és anyagi nehézségei idéznek elő. Ugyanakkor Horváth Péter erőteljes, határozott belső törvények szerint működő gyermekközösségeket mutat be — eltévelyedéseikkel együtt. Értékítéleteik bizonytalansága, ingatagsága okoz ugyan ütközésieket, de legtöbbször még mielőtt helytelenül cselekednének, győz az összetartozás ereje. Felnőttábrázolása tulajdonképpen szintén kritika; a felnőtt emberben ezt az összetartó erőt az egyéniség stabilitása nyújthatná. A felnőtt, ha szülő és nem rendelkezik kellően szilárd értelmi és érzelmi renddel, megbillent egyensúlyé felelősség- tudatával, bizonytalan sorselképze lései vei nem tud ennek a szerepnek megfelelni. Tehát a gyermeke iránt érzett szeretet önmagában nem elég, hiszen ütközhet a szülő saját sors- vagy karrierelképzelésével, a kényszerű választás élethelyzeteivel. S később, amikor a szülő igyekszik a közte és a gyermeke közötti nagy távolságot csökkenteni, ez gyakran már csak formális lehet: a gyermek jó esetben szánalmat érez csupán, s a szülőben az idősödő ember m'agérautalitságának félelmét látja, a szülő pedig a jóvátéheteitlenségből fákadó érzések között tépelődik. Szomorú és reális, árnyalt és sokoldalú megközelítés Horváth Péteré. Az Egéridő a család hiányának opuszá. Az öcsémnek szerettei három kisregénye már kilép ebből a „védett” gyermeki világiból: a már-már felnőtté vált kamaszról, de méginkább az érett egyéniségek néhány típusáról szól. Az író közvetlen, személyes szerepe megszűnik, mint narrátor van jelen kisregényeiben. Az Egéridő és az öcsémnek szeretettel szinte kétféle szerzőt idéz; még az újabb könyv címadó kisregénye képviseli leginkább az Egéridő íróját, a Szomorú kikötő és a Zuárd már kevésbé. Horváth Péter témaköre tehát egyrészt önéletrajzi jellegű (a gyermek- és serdülőkor élménye), másrészt az önéletrajzától független tapasztalás, a sokféle változatossággal terhelt felnőtt világ. A gyermeki világ meseszerű rejtelmeinek közegét, a valótlan és a valós elemek elegyedését, számos esendő, kis tiszta jellem panorámáját intim közvetlenséggel ábrázolja, szinte a gyermeki igazság szószólójaként. A felnőttmesékben már ezek a tiszta j ellemek elrajzol ódnak, gyakran el is torzuln ak, az őszinte történetekből inkább fantasztikum-ízű sztorik lesznek, s az író hűvös távolságtartással, narratív módon adja elő történeteit (Szomorú kikötő, Zuárd). A gyermekség tisztasága fel-felbukkan ezekben a felnőtt történetekben is a naív hit, a görcsös újrakezdés kísérletének formájában, de legtöbbször a hős valósággal őrültnek hat környezetében, s társául senki nem akar vagy nem mer szegődni. A gyermektortónetek komor sorsszínezetük ellenére is nyílt pályák, bennük szép az az üzenet, amely a nehézségek ellenére sugallja, hogy még mindig lehetséges. A „felnőtt” novellák, kisregények — függetlenül a szereplők korától — valamilyen értelemben végzetszerűen lezártak: vagy teljesen konkrét módon (a főhős halálával) vagy átvitt érteleimben: a szereplő legtöbbször a végleges kiábrándultság és kiégett- ség állapotába zuhan. 'Természetesig üdítőbb olvasmánv a avermeknovellák sora. a felnőttekről szóló történetekben csak akkor érezhetünk így önfeledten, ha a szerző szarkasztikus humorával találkozunk. A téma és az ábrázolás kétfélesége Horváth Péter tehetségének kettős természetére utal. Az egyikben líraian realista szerző, a másikban pedig szarkasztikus, érett ítéletekkel kísérletező leíró. Úgy tűnik azonban, hogy a gyermeki világ élményeit jobban érzékeli, plaszltikusalbban képes megörökíteni, és ezt nemcsak a gyermek téma charme-ja teszi. S hogy miért jobban a gyermek- és kamasznovellák, leginkább az öcsémnek szeretettel című kötet hibáival tudjuk érzékéltetni. A három kisregény esetében az Egéridőtől szinte teljesen eltérő stílust és írásmódszert választott. Itt a háttérben maradó narrátor szerepe kedvezőtlenebb Horváth Péter számára, hangneme törvényszerűen személytelenebb, ridegebb lesz, gyakran a kívülálló iróniájával kénytelen szemlélni az eseményeket, s kommentálni is csak bíráló vagy sajnálkozó modorban tud e választott forma szerint. A kisregény így leírássá degradálódik, a megfigyelő szerep és a kellő átélés hiánya miatt a mesiterkéltség látszatát keltheti. Ez különösen igaz a Szomorú kikötőre, de ugyanez a probléma némelyik novellájában is jelentkezik (De hát hová tűnnek a sofőrök? Alföld, 1878. 5. sz.). Ezekben az eseteikben a választott téma sem képes engedelmeskedni, már csak 890
