Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 10. szám - TANULMÁNY - Tüskés Tibor: Lázadás az "idő-infláció" ellen. Csorba Győző a hetvenes évek első felében

nyár bökverssel, a parti kártyáz«t, a harsogó beat-zenekart, a magamutogatást, a piszkot, a „nyüzsgő élet” fonákságait tollhegyre tűző epigrammával gazdagította költészetét: „Üdül a polgár noha nyögve j de akkor is: Mindent bele! / Sör kártya makacs röhögések / külön komfort a test külön / fortélyos igényeinek”. (Üdülőtelep)

Az idő cselvetései nem meghódolásra, fegyverletételre, tétlenségre késztetik. Ellenkezőleg: ahogy súlyosodik az elmúlás, úgy lesz egyre hevesebb, „fondorlatosabb” a tiltakozás ellene. Nem hívja; késlelteti a véget. A nagyobb nyomás, az erősebb szorítás nem beletörődővé, megadóvá teszi, hanem ellenállását, életszeretetét növeli. Az életről kevesen írtak olyan szépen, és az élet szépségéről, kevesen szóltak olyan meggyőző erővel, mint Csorba Győző az új kötetekben. Az élet több az irodalomnál, a valóság több a költészetnél (Beszélgetés a költészetről). Az idő szorítására az egyetlen lehetséges válasz: az „egyre bőkezűbb osztogatás”,

hogy a halál

ne kapjon semmit a halál vagy üres zsákot csak amit bosszúsan lódít sírba majd mert belőle mind elfogyott mert belőle mind megszökött ami az élet kincse volt hogy itt maradjon és tovább táplálja a termő-szülőt: az életet az életet.

(Mi jöhet még?)

Szintézist most sem az egyes versekben, hanem a kötetek teljességében teremt. Ám ha van változás, módosulás Csorba Győző lírájában, akkor a változás éppen az, hogy az Időjáték és az Anabázis versei minden korábbi köteténél harmonikusabb, derűsebb, oldottabb költői világról vallanak. A versekben több a fény, és kevesebb az árnyék, több a részvét, mint a szorongás, több az élet, az öröm, mint az elmúlás, a halál. Görcsök oldódnak a költőben, madárhang töri át a „gyilkos magány” burkát. A szív rejtelmeire figyelmeztet. Eszménye az alkotó, dolgos élet, a magát megosztó, a „szenvedés közös nyelvét” értő és beszélő ember. Mindennél nagyobb kincs számára a hasznos élet: a történelem kalandjait, a múlt-jelen-jövő pillanatait, emlékeit, személyes gondjait, az újságok híreit mind ehhez méri. Innét tekintve az „anabázis” kifejezés Csorba számára nem egyszerűen „seregnek viszontagságos körülmények között való vonulását” jelenti — mint ahogy a kiadói kísérőszövegben olvassuk —, inkább a készülődéssel azonos, olyan vonulással, amely a sereg megőrzését és hazavezetését célozza, s győzelmes kiáltással is végződhet. Mert a költészetben — és az életben is — a vereségből is születhet diadal, s az ember túlemelkedhetik biológiai végzetén. „Az ember nem azért járja meg a poklot, hogy ott időzve szokja meg, ami vár reá. Azért néz magával szembe, hogy a vég közeli tudatával is az élethez tudjon hajolni” — sommázza Bata Imre az Anabázis fő gondolatát. Ezzel a válasszal Csorba lírája nemzedéktársai legjobbjainak poézise közelébe emelkedik, közülük is talán leginkább Vas István öregkori lírájának mondanivalójával keiül rokonságba. Csorba is — folytatja Bata — „ott keresi nyugalmát, ahol fut az út föl vagy éppen előre, a beláthatatlan jövő iránt. Csak ami van, csak ami az idő tűntén fölhalmozódott, csak abban van vigasztalása.”

Csorbát a természet is optimizmusra, örömre tanítja: „örök parancs a termés”. A költő az évszakok változásában, a távasz-nyár-ősz-itél egymásutánjában, a földben, a kertben, a gyümölcsfában gazdag példázatot lát, az évszakok, a fák, a virágok szavában az emberi életre érvényes törvényeket keres. A körtefa például éppoly részletesen kidolgozott jelképpé magasodik Csorba Győzőnél, mint JanuS Pannonius versében az árvíz vagy a terméstől roskadozó gyümölcsfa. A természet változása, az ősz, a föld most is az idő múlására figyelmezteti, de az elmúlás gondolatával egyre erőteljesebben perel a hasznos élet, a termés, a tett értéke és szépsége. Jellemző, hogy

885