Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 10. szám - TANULMÁNY - Tüskés Tibor: Lázadás az "idő-infláció" ellen. Csorba Győző a hetvenes évek első felében

Mert hisz az Isten sem viszi véghez nélküled — írtad — azt, amit elmulaszt a kezed a papíron.

A visszahozhatatlan és kérlelhetetlen idő, a volt-vandesz háromságának bezártsága ellen a költő az idő és a tér fogalmának összekapcsolásával, az időnek a tér irányába való kitágításával lázad. Költészetében az idő a térbe nyílik, az időélményt a tér élményével gazdagítja^ az elmúlást, a bekeni te ttség érzését a térbeli változással ellensúlyozza. Időélménye ezzel dinamikusabbá válik, a modem fizika egységet alkotó téridő fogalmával rokonul.

A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején Csorba több, rövidebb-hosszabb külföldi utazást tesz. A helyválitozás élménye, a „más egek”, városok, tájak szemlélete új élménytartalmakkal gazdagítja líráját. Szeretett Itáláájóba húsz év múlva ismét visszatér, újra látja a várost, melytől 1947-ben emelkedett hangú, megrázó költeménnyel búcsúzott (Vers Rómából), Híven megőrizte akkori emlékeit, megtartotta ígéretét („Majd elmegyek innét, ismét hazatérek, / de bőröm alatt viszlek haza, Róma”), s amikor most újból a „halk, szőke” Tiberis partján jár, a friss benyomások előhívják a régi képeket. Megszületik az említett költemény nagy párverse, a Római jegyzetek, de míg abban elégákus borongás lengte be a szavakat, a mostani vers élesen metszett képekből, a költői publicisztika eszközeivel ábrázolt, lazán kapcsolódó megfigyelésekből épül föl. Az első találkozás alkalmával Róma inkább nyomasztólag és szomorúan hatott, talán a közeli háború, vagy az előbányászott élettelen műemlékek mérhetelen bősége tette: most a mediterrán élet elevensége, ezer színe fogja meg. A tereken és az utcákon az évezredeket összekötő idő nagy ánmalását érzi (az antik Rómától máig ér a nagy folyam), a szobrokban, a múzeumok műkincseiben a valóság életszerű ábrázolásán tűnődik (nem az emberfeletti, hanem az életszerű az igazán szép), s D. Z. olasz költővel a költészet értelmén vitatkozik (nem mond ellent az irodalom cselekvő-ható-útmutató értelmének, de azok számára is írni kell, „akik a csöndet szeretnék meghallani / a levegőt látni a játék / komolyságát megtanulni”).

Csorba az idő szorításéból a tér dimenziójához fordul, ám a nagyvilág tájait járva, idegen múzeumok szobrait szemlélve minduntalan az idő csapdájába esik. A Museo Capitolino rendezését dicséri, mert az örökifjú Capitoliumi Vénusz szobrával szemben „egy sírszobor roskatag öregasszony / megtörtén ül”. S a Louvre szobrai közül is mi fogja meg? Az ellentét, a szépség kétféle ábrázata: a dúlt szépség, a csapzott, vaskos árkokkal barázdált költőfej és a Milói Vénusz, „az a meztelen-szikrázó nőalak odébb I az a varázs melyet / csak a maga belső törvénye nevelt”; a feloldhatatlan ellentmondás Nut istennő hajdan forró-eleven szépsége és a koporsó-belső „hálottan tompán mereven” föltáruló valósága között.

A nyarakat a költő rendszeresen a Balaton mellett, a Fülöp-hegyen tölti. A gyerekkor vízélményét a Duna adta. A folyó állandóan változó képe a gyerekkor szépségével, sűrű élményvilágával kapcsolódott össze. A Dunához újból és újból visszatérő költőt a gyermek- és if júkori önmagával való találkozás vonzotta és gazdagította. Néhány alkalmi balatoni nyaralás után moist végképp a tóval kell beérnie, és kiköt a révfülöpi parton. De a Balaton más víz, mint a Duna. A Dunát elvesztette, de nem kapott helyette másikat. A Balatonnak Csorba számára csak jelenddejűsége van. S bár eleinte a csönd szigetének, a menekülés enyhének reményével vonzotta, most egyre jobban rá kell döbbennie, hogy itt bennszülött soha nem lehet, a tájat nem tudja „belakni”, s az idetolakvó világ” százféle zaja utoléri. A víz, a halak, a fák, az állatok, a természeti táj értékét, a gazdagság, a telítettség, az igazi harmónia érzetét változatlanul Dunaszekeső-sziget adja. A Balaton nem nyugtat, nem az emlékekkel való találkozás, hanem a „bágyadt örömök” forrása, a természet itt nem dús vegetáció, hanem pusztulásra ítélt. A révfülöpi őszi tájban az idő múlását, a bomló vegetációt, a negatív sarjadást érzékeli: „De én tudom ha kicsit kora is még / záróráról beszélni új csírát csak / a pusztulás hajt”. A balatoni versekben az ilyen filozofikus hang a ritkább. A vízpart itt nem az elmélkedés, hanem a veszteség érzés színtere. Az új vízélmény, a tágabb térrel való találkozás tudatosan keresett alkalma nem adta meg az idő vasmankát érző költőnek a feloldozást. Csak néhány pillanatképpel, fa884