Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 10. szám - TANULMÁNY - Tüskés Tibor: Lázadás az "idő-infláció" ellen. Csorba Győző a hetvenes évek első felében

forma atekinltetben is változik, hogy a portré párbeszéd, monológ vagy belső monológ formájában készül. Ám válasszon a költő bármilyen formát, valami azonosságot mindig fölfedezhetünk a portré és a vers mögött álló költő személyisége között.

A portié Csorba poézisében a válasz egyik fajtája kétségeire. A versekben személyes világának központi fogalmainál olvashatunk. Azaz nemcsak a forma, a megközelítési mód változik versenkint, hanem a modell sorsából kihüvelyezhető gondolat is. A portrékon az élet és a halál, a szerelem és a magány, az alkotás és a közösség, az ember és a természet nagy kérdései, alapélményei mind áthullámzanak.

Mórát olvasva nem az ezüstöshajú nagyapót, a lágyszavú mesélőt idézi, hanem a nép nyomorultjait, az „urak állatait ’. Szavai kemények, hangjában keserű önvád zihál: „miért nem mihelyt szólni bírtam / miért nem kezdtem zúgni értük / sírni értük lázadni értük”. Almikor a Bánk bán-beli Biberach szemével „néz”, akkor azt az emberi magatartást idézi teljes elutasítással, amely a környezetét kívülről szemléli, és a világot csak önző eszközének, „cifra színpadnak” tekinti: „Komédia! Mű-vágy - kedv-bú-harag! / Erény? Illem? Játszom, míg tartja kedvem, / aztán odább lézengek s folytatom.” 1968-ban Tomisban jár, megfordul a francia reneszánsz nagy költője, Ronsard utolsó otthonában, s a látogatást megörökítő szonettben élet és halál, múlt és jelen kérdésén tűnődik. A jelen csöndjével, a gazdátlan tárgyak némaságával, „a tág szobát bezúgó árvaság”-gal keményen felesel az életigenlő lovag példája: „A fó- fő hűség — bölcsen tudta — élni, / s a fő-fő hűtlenség az lesz, ha már / a halál dől rá, e sötét Loire.”

Az arckép és az önarckép lehetőségei között imbolygó portrékban fokozott izgalommal kutatja az alkotás, a művészi elhivatottság, élet és költészet, kor és utóélet kérdését. E versek jórészt „alkalmi” versek, évfordulóra, halálesetre íródtak, valójában burkolt ars poeticák. A törvény-alkotó, a világra a fölfedezés erejével tekinteni tudó, „Ádám-rangú” embereket keresi. Már előző kötetében, a Lélek és ősz-ben találkoztunk ilyen versekkel. A Rousseau a rároos-ban írta:

Művészet kép komolytalan ha külön ügy külön dolog Nem képeket csinálok nem is művészetet: az egyenrangú létezőket egyenrangúkkal gazdagítom felsőbb parancsra a teremtésnek segítek Vámházamtól búcsúznom kellett itt vagyok tömérdek munka vár de a múzsa erős erős leszek.

A Kodály-versbe némileg áttételesebben fogalmazza bele ars poeticáját:

o háborgónak, némán nyögőnek fülébe vágott mentőn az ének, hangja a kínnak, hangja az éjnek, a sarjú kedvnek, a makacs reménynek;

A harminckét soros és mindössze két monumentális körmondatra épülő vers a portré-készítés remeke. Fő inspirálója a nagy Kodály-mű, a Psalmus Hungaricus. A Kecskeméti Vég Mihály zsoltárfordítására utaló allúziók végigkísérik a költeményt: a kezdést („Mikoron már a sírásók jártak...”), a ritmust, a sorvégi rímeket, a nyelvi elemeket egyaránt kölcsönveszi és egyéni miódon továbbfejleszti. A költő a zenei hatásra vers-zenével válaszol. A zened témájú versben a zenei hatást keltő kifejezőeszközök dominálnak, a vers kompozíciós ívelésének pontosan megfelel a hangzásbeli fokozatosság, a gondolatot indokoltan a nyelv zenéjével emeli ki.

Kodályt jellemezve Csorba nyilván önmagáról is szól, a portré egyúttal önarckép. S bizonyára ugyanez érvényes Az öreg Miltonra, a megcsúfolt, meggyalázott művészsors fájdalmas jelképére: „Vak vagyok: bírhatlan-sok volt a fény. / De jobb így, új mocskot nem láthatok, / s a régit meg kimossa tán belőlem / a belső tündöklés ’. A megidézett alkotó szellemével talán a Janus-versben (Janus Medvevárban) a legerőteljesebb az azonosulás. A múló időben, a feltételessé váló világban a költészet,

882