Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 10. szám - TANULMÁNY - Tüskés Tibor: Lázadás az "idő-infláció" ellen. Csorba Győző a hetvenes évek első felében
ambivalens érzéseit a Családi följegyzésekben. Ugyanennek a versnek befejező részében írja: Pogány szentkép: középen lebegek, négy nő fog át és tart a föld felett. Ha olykor boldog lennem lehetett: őket illeti köszönet. A feleség-dícsérő versek, a lányaihoz int költemények egyaránt a „kicsi nyáj” gondolatába, a család-fenomén magasztalásába torkollnak. Az idő ostroma ellen meleg, védő közösséget az otthonban talál. Az otthon-képzetet csupa pozitív tartalmú fogalommal írja körül. A család: „fészek-meleg”, „búvóhely mentség béke béke”, „fé- szek-vár-nyugalom”, „táruló tenyér”, és vigyázó, őrző védőgyűrű és nyáj-meleg és egymásra találás és összebújás. De Csorba látja, hogy a család nemcsak megtart és megőriz, hanem az elválás, az elszakadás lehetőségét is magában rejti. Egy korábbi, a kihagyásokkal, befejezet- lenséggel, töredezettséggel drámai hangúvá fokozott versében írta: Ha kereslek tudom hol vagytok egy csomóban meg is talállak Ez majdnem olyan mintha veletek Lesz hogy térdig lekapna lábam lesz hogy térdig kophatna mégsem lesz hogy lábam se lesz már s lesz hogy már ti se lesztek (Család) Az otthon menedék az idő cselvetései ellen, oltalom, ahol a folytonosság megtapasztalható, ahol a múlt a jövővel összeköthető, de — a temetőket nem lehet kikerülni. Család-verseiben, a szülőkhöz, a feleséghez, a gyerekekhez 'kapcsolódó költeményeiben — mutat rá Bata Imire — „az egyén és a mi kro -közösség áll a középpontban, de az érzelmi-gondolati feszültség az élet és a halál, az egyén és az univerzum pólusai között szikrázik”. Egyik szép, feleség-dícsérő versében írja: „legyünk hívők szilárdak béketűrők / hogy példa is lehessünk másokért.” A költő a példaadás szigorúságával és fegyelmével vállalja az emberi nemhez tartozás törvényét. De nemcsak maga akar másokat segítő példa lenni, mások példájából is erőt akar meríteni a növekvő „alkony”, a „tél hava”, a „világraszóló szürkeség”, az „idő-infláció” ellen. Csorba lírájában a hetvenes évek elején önálló ciklusokba rendeződnek a holt és élő művésztársakhoz intézett „szólítások” és a tőlük kapott „válaszok”: a portréversek, hommage-ok. Portré-versei nem kényelmes ünnepi köszöntők, az elődökben és a kortársakban nyugtalanító, izgató példákat lát, s e versekben is az idő devalválódása ellen keres fogódzót. Szorosan a család-versekhez kapcsolódnak ezek a költemények: a szelemi és valóságos társakhoz, barátokhoz, a példa-emberekhez, a „nagy-családhoz”, az irodalomhoz, a képzőművészethez való viszonyát tisztázza bennük. A költő érzékeli az idő múlását, egyre fontosabbá válnak számára az élő és eltávozott társakhoz fűződő kapcsolatok, egyre tágabb körben, a példaképek és barátok szellemi közösségében épít oltalmat az idő pusztítása ellen. Köztudott, a portié nemcsak tárgyáról vall, hanem készítőjéről is. A portrénál, az arcképcsarnoknál Csorba lírájában is fontosabbnak látszik az alkotó. A költő elrejti érzékenységét, „szerepeket gyakorol, mintha színész volna a lét s a lélek színpadán” (Alföldy Jenő), de a jelmezen minduntalan átütnek személyiségének vonásai. Van, amikor harmadik személyű írói közléssel, van, amikor a szereplő közvetlen megszólaltatásával, egyes szám első személyű egyenes beszéddel, van, amikor az átl.épze- léses előadásmóddal (ahol az író is, a szereplő is jelen van) idézi meg alakjait. A 881
