Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 10. szám - TANULMÁNY - Tüskés Tibor: Lázadás az "idő-infláció" ellen. Csorba Győző a hetvenes évek első felében

tem, hogy lelkem legmélyén család-központú vagyok.” Bertha Bulcsu kérdésére — „Mi a véleményed a családi életről és a család szerepéről a társadalomban ?” — a következőket válaszolja: „A család egészen modem intézmény. A teljes emberség — mondjam úgy, hogy az ideális személyiség? — aligha születhetik meg nélküle. A szülőélmény például csodálatos élmény. Családi keret nélkül nem lehet igazi.”

Már ifjúkorának szerelmi lírája — például A szó ünnepe kötet Ajándék, vagy a Séta és meditáció kötet Virág virág virág ciklusának versei — több volt, mint a szenvedély tiszta fényű ragyogása: a vágy fehér izzása mindig az élet iránt való mély erkölcsi felelősségtudattal, az élet nagy fényeivel való szembenézés megrendültségé- vel kapcsolódott össze. A Már nem odázhatom című versről mondja Rónay György, aki okkal sorolja a költeményt a magyar szerelmi líra legszebb darabjai közé: „Ez a nagyon mélyről fakadó vallomás valóban a szépség teljességével ragyog; a költői szép és az erkölcsi szép iker sugárzósával.”

Az évek múltával — ha lehet — ez a hang csak komolyodott, a társas kapcsolat szépségét, az otthon, a csalód megtartó erejét egyre makacsabb következetességgel mutatja föl. Nem emelkedett, hivalkodó hangú vallomásokban, hanem a hétköznapok „szürke semmiségeiben”, az élet egyszerű mozzanataiban, melyeket erkölcsi fokon él át. A múló idő szerelmi líráját új színfoltokkal gyarapította. A társas kapcsolat, mely korábban sem puszta érzés vagy szövetség volt számára, egyre inkább a romlás, az elmúlás ellen viselt küzdelem erőforrása lesz. Rilke megfigyelése igazolódik Csorba lírájában: „Szeretni is jó: mert a szeretet nehéz. Ember és ember közti szeretet: ez talán a legnehezebb feladatunk, a végső, legnagyobb próbatétel, vizsgálat, munka, amelyre minden más munka csak előkészület. Ezért nem képesek a fiatalok, akik mindenben készülnek, a szerelemre sem: meg kell tanulniuk. Tanulniuk kell egész lényükből, teljes erejükből, magányos, szorongó, torkukban dobogó szívükre figyelve.”

Csorba nem nélkülzte életében e „tanulás” alkalmait. A nemzedékek egymást váltó folyamata —szülői sírok a temetőben', gyermekbölcsők az otthonban — tanítja. A romló test üzenetei figyelmeztetik. Lányai növekedése, férjhezmenése, unokák születése állítja meg.

A nő, a szerelem egyre inkább az otthon képével azonosul. A szerelem híd két ember között, s a kapcsolat tartalmát, a jó folytonosságát a napi dolgok, a pillanatnyi örömök adják, A világban való kitárulkozás vágya a menedékkeresés, az otthonkeresés ösztönével kapcsolódik egybe. Asszony-verseit a szép emberség közös gondja és aggódása, a társ, a feleség dicsérete hatja át. A szerelmi és családi boldogság élmé- ményét idéző verseibe új hang szűrődik: a visszafojtott hangú vallomás mintha a kései József Attila magányt panaszló, szerelmet esengő, megértést kereső hangjával csendülne össze.

Ö párna-szerelmed! Fejem beléjúrom: semmit se lássak.

Csak illata, csak melege, puhasága van a világnak.

S milyen elég! Unt-ejegem hányszor lett már minden egyébből.

Puhaságától, illatától, várhatok jót csak melegétől.

(Várhatok jót)

Amikor lányai megszülettek, ülni, járni, beszélni tanultaik, a világba lépő parányi gyermek lépteit terelgette, szemeit nyitogatta. Lányainak bábjátékot, mesét, gyerekverseket írt. Kislányomnak című versében bizakodással mondta: „Kezd övé lenni a világ, lassan mi is övé leszünk, / és ami körülötte van. Ha öltözünk s öltöztetünk, / sokat segítünk rajta majd”. A növő évek új élménnyel gazdagították: „viszonyunk mindenképp megváltozott”. A családi versek közé az eladósorba kerülő lányokért, „az én hármam” sorsáért aggódó apa legbensőbb hangú vallomásai szűrődnek. A köszönet és a büszkeség szavai az elszakadástól való félelem és aggódás szavaival feleselnek. „Ö ha jönne, csak ne jönne, / csak ne jönne, ó ha jönne, / jönne értük három derék legény: / megköszönném, ■/ nem köszönném meg én” — fogalmazza meg

880