Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 10. szám - TANULMÁNY - Tüskés Tibor: Lázadás az "idő-infláció" ellen. Csorba Győző a hetvenes évek első felében
otthon értékének fölmutatása; a holt és élő, szellemi és valóságos társak példája; a hazai és külföldi utak, a tér dimenziójának tágítása; a természet tanítása, a „gyümölcs”, az élet, a tett értéke. A költő válaszai versek sorában fogalmazódnak meg: az időélmény elhatalmasodása Csorba költészetét új éJménytartalmakkal, néhány új ihlétforrással gazdagította. A költemények elrendezésével, a kötetek megkomponálá- 6ával is jelentést közöl: a ciklusok a „lázadás” egy-egy újabb lehetőségét, kísérletét villantják föl, s a ciklusról ciklusra haladó olvasó az idő hálójából való kitörés „fur- fangjaival”, a léthelyzet tágításának, újabb formájával ismerkedik meg. Az elmúlás, a szorongató feszültség feloldását keresi emlékeiben. A férfikor delén túljutott költő számára az egyik fő ihletforrás a gyerek- és ifjúkor világa. Az ifjúság, a régi nyarak, a diákköri vakációk emléke nem a nosztalgiára, az érzelgősségre, hanem a szembenézésre alkalom. Emlékeit öntisztelet és öncsalás nélkül idézd, s ezzel a tárgyilagossággal, mélyebbre ás, mintha a szívét tenné ki. Végigtekint életén, az eltűnt időt nyomozza, a Proust módszeréire emlékeztető technikával fölidézett gyerekkor tájain bolyong. A múlt nagyon távolinak látszik, de nagyon elevenen van jelen. Bejárja a rég látott grundot, a gyerekkor játszóterét, „s most kutatja mit talál még j mi maradt meg a kölyökből". Fölfigyel a vadgalamb bugására, s a hang visszavezeti a gyerekkor tiszta világába: „Vadgalamb-hang-híd régi nyarakba / mikor még szinte senkit meg nem öltek”. Gyerekzsivajt hall a szomszéd telekről, a szülőházra gondol, s eltűnődik: „Honnan való? Nem innen szált-e föl / innen a szomszédból a Vilmos utca / tájáról több mint negyven éve?” Eljut hozzá egy falusi állatorvos halálhíre, régen nem látta, de most — írja — „megszólal bennem a Duna / a fűzfák fénye-árnya csorduló / gyermekkorunk ifjúságunk a parti / hatalmas játékok”. Máskor elég, hogy egy folyóirat-cím jusson eszébe, a vakáció hírét hallja meg, a víz különös szagát érezze, s az emlékezet oldata azonnal előhívja a régi társak, a hajdani nyári üdülések, a sűrű, bőnedvű gyerekkori tájak képét. Minden korábbinál hangsúlyosabban szólal meg költészetében az emlékezés. De nem egyszerűen a múlt fölidézéséről, emlékeinek számbavetéséről van szó. Az emlékezésnek része az összevetés, a hajdani szándék és az eredmény társítása. Az emlékek mindig a belső forma „időjátékában” jelennek meg, a múlt képei a jelen relációjában emelkednek ki, emlékeire ráfénykópeződik a ma és a holnap. Aki együtt él a múlttal, az az elmúlással is barátkozik. Aki a múltat idézi, nem kerülheti el a szándék és az eredmény egybevetését, a jövőbenézést sem. Ilyen belülről összekapcsolódó, korrelativ viszonyban áll egymással múlt, jelen és jövő Csorba lírájában. S ettől válik ez az emlékezés olyan torokszorítóan fájdalmassá. Oltalmat, menedéket keres emlékeiben, az emlékek idézésével tiltakozik és védekezik a múlás ellen, de az „idő-sztrip- tíz” által fölidézett, lemeztelenített képek szorongását növelik. Az efféle köznyelvi fordulatok is, mint az „idő-sztritíz”, vagy a „bizony nincs mese”, meg a látszólag szenvtelen előadás, nem elfödik, inkább föltárják megindultságát. Gyermekéveinek színhelyére visszatérve írja: Egy gyűrött ősz-deres férfi köszönt minap rám megálltam néztem visszaköszöntem néztem újra a szeme szeme végül a szeme engedett be, nehéz volt megszólalnom két Lázár állt a járdán De minek is? Egy rész velem kivágatik vagy lezáratik végképp itt az ideje tudnom Szép maradt minden így is ég föld töltés Duna és dugig tele most is a nappalok s az éjek. (Szép maradt) Csorba Győző mélyen család-tisztelő, család-hívő költő. Hajdan a sokgyerekes család tagjaként gazdag családélményt kapott, s szülőként, apaként is részese lett ennek a közösségi élménynek. Összegyűjtött verseit, életművének foglalatát feleségének és lányainak ajánlja, önvallomásában írja: „Három lányom született, s lassan rájöt879
