Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 10. szám - Domján Gábor: A madár a kalitkában van. Képek egy felmérés mögül

Ián a vetetten ágy mosatian-szürkéje, talán a jöttömre kikászálódó férj álmos, lustálkodó alakja súgja. Széthagyott zoknik, ruhák, elhúzott függönyök, hogy minél tovább tartson az alvásra költhető idő. A háziasszony már régóta talpon. Nagyjából kész az ebéd. Féltizenkettő. Kis idő múlva megjelenik a konyhában immár nyakkendősen, menetkészen a férj; leül, szabadkozik, mintha őt keresném. Belépkednek a gyerekek is. Tányér fasírozott az asztalon. Talán az is azt várja, most mi történik?

Pét ár Bálintné megilletődötten ül a konyhaasztalnál. Nem érti, kinek lehet annyira fontos, hogy eljöttem hozzá kérdezősködni. Nincsen szokva effélékhez. De a személye, élete körüli beszélgetéshez sem. Maga számára is tisztázatlan dolgok serege merül fel, melyekre a hallgatása, maga elé tűnődése a legpontosabb válasz. A feleleteket azért összehozzuk. A férj, mint valami dirigens próbál problémátlan, sima válaszokat vezényelni. Különösen ott, ahol munkahelyi, családi vonatkozású érdeklődésem. Valamiféle védelmi gesztussal legyin- tené félre a gondokat. Talán simább, kényelmesebb életből adódóan. Mert az már biztosra vehető, hogy ebben a családban a terheket az asszony vállalja. Szinte tudatlan, önkéntelen természetességgel. Négy gyermeke közül a nagyobbik most jár szakmunkásképzőbe. Három műszákban dolgozik. A férj inkább csak irányítja, szervezi a család életét.

Petár Bálintné fogalmazni próbál, tűnődik és hallgat. Keresgél szándékaiban, emlékeiben ás megint hallgat. Mintha ott se tennék. Miért-ekkel gyötrődik. Mintha most derülne ki, hogy nem csak teljesítésre váró műszakok, családi szolgálatok, kiszolgálások kilátástalan tulajdonosa. Mert amiért dolgozni ment, az a pénzszűke. Gyanakszom, hogy a munkahelyén sem a viháncoló, jókedvű „közösségi” emibert ismerik benne. Inkább a dolgozót. Bár a brigádnak bizonyára Petémé is tagja. Az ezzel járó előnyöket, hátrányokat is tudja. Csak csöndesebben, elhúzódzkodóbban. Valószínű, ekként is becsülik, ekként „premizálják”. Az idő újra csak nem kedvez az ilyen elhúzódásoknak. Nem is elhúzódás ez! Inkább, amikor valaki nem tudja kellőképpen beváltani se anyagi, se erkölcsi elismerésre azt a már-már embertelen munkát, amit végez. Valahogy azt hiszik,! ez így van rendjén. Ezt hiszik Petárné családjában is. És talán ő is így tudja már.

Mert ez az asszony nem attól rendült meg, hogy a tanulási időt alvási idejéből keltett elvennie, s hogy hatalmas terheket cipel, hanem attól, hogy neki most válaszolnia kell, és szinte nem tud semmit önmagáról.

Utazás, munka, képzelet

Börzsöny Elekné — itt úgy látszik mindenki asszony! —, akiről én a kérdőív megjegyzés-rovatába azt írtam: legkitűnőbb „ügyfeleink” egyike, kérdőívünket nem veszi komolyan. Ellenben engem kávéval, pálinkával kínál. Egyik kérdésünkre, „Mit szeret legjobban a munkájában?”, zseniális választ adott: Az egyformaságot.

Ez olyan punktum, olyan végleges, hogy erre nem lehet mit mondani. Ezt nem tehet továbbkérdezni. Mielőtt a választ csattanósságra, jópofaságra lefokoznánk, nézzük meg, mit szerethetnek munkájukban, miért végzik? Nagy többségük ugyanis tíz-tizenötdiúsz évet mondhat magáénak ugyanazon a helyen.

E munka nem tartogat meglepetést. Nem okoz riadalmat vagy jóleső izgalmat új dolgok tanulása. Mert ilyen nincs. Nem kell vizsgázni, ismereteket,

866