Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 10. szám - Domján Gábor: A madár a kalitkában van. Képek egy felmérés mögül
képességeket ébren tartani. Nem lekicsinylőén beszélek. Azt a pár mozdulatot kell betanulni a szalag, a gép mellett s szemmel tartani, miáltal a munkavégzés kielégítő lesz. Persze, ahogy korszerűtlenednek az eljárások, technikai folyamatok, a tehetősebb gyárakban átszervezés van. Olyankor van bőven izgalom, beszédtéma, de akkor sem a munka bonyolultsága, megtanulhatósága miatt, hanem: ki hova kerül, hány műszakban, mennyiért? Máskülönben eseménytelenül telik az idő. Illetve, az egyetlen esemény a munka. Teljesítményben dolgoznak, érdekük, hogy így legyen. „Láz” leginkább akkor van, ha nincs anyag. Termelési értekezleten s általában az olyan alkalmakkor, amikor problémáikat a vezetőkkel megtárgyalhatnák, a központi téma ez, vagy az anyag minősége. Létfontosságú és visszatérő gondok. Az üzemi közélet más szféráit „békén hagyják”. A kor kellékeinek tekintik őket, ahol elegendő a — kölcsönös — formális részvétel, ahol tulajdonképpen nem történik semmi. Ahol hallgatni illik, bólogatni vagy aludni. Hozzá kell tenni, hogy ezeket az „összejöveteleket” — fél- kettőtől-negyedháromig — ilyen egyoldalúra is tervezik. „Hozzáállásukra” mintegy rájátszanak. A kölcsönös elnézés jegyében találkoznak itt vezetettek és vezetők. Ha valaki a kialakult „játékszabályokat” nem tartja be, és zöldfülűségből vagy hevesvérűségből nem plénum elé illő dolgokkal zavarja a gyűlések természetes menetét, annak többnyire hímeznek-hámoznak vagy írásban válaszolnak. Természetesen vannak nagy igazságszolgáltatások. Amikor a dolgozónak: igaza van. S ezt nyilvánosan — ritka! —, mintegy önkritikaképpen elismerik. Szótkürtölik. De addig van ideje belátni a dolgozónak, mi is az ő feladata ebben az üzemben. Így aztán a dolgozó általában dolgozik. No, de ez még nem elég ok arra, hogy évtizedeket töltsön pár mozdulatigényű munkahelyén. Börzsönyné válasza hogyan lesz és miért egyik legfontosabb indoka az ottmaradásnak? Részlet egy elképzelt munikás-toborzóból, természetesen abból az időből, amikor az emberek az anyagi javak tekintélyes részét már megszerezték: Csöndet kínálunk önnek. Olyan nyugalmat, amire képes lehet egyáltalán az ember. Az ember, aki cselekvéseit megunta már a látás-futások hézagaiban tündököl- teini. Ragyogástálan napjaiban új fényt kínálunk, melynek önmaga lesz legigazibb forrása. Betelepíti magában az éjt saját csillagaival. Sötétje, ódon bolyongása, tapogatódzása, amire a napvilág szorította, megtelik zenével. Gépeink muzsikálnak. Gépeink zaja adja a csöndet. Átadják megélésre a világot. Az elérhetetlent, az átéltet egyként. Javíthatja, színezheti, szövögetheti. Fölkészülhet az egyetlen cselekvésre: a belsőre ... E munka tehermentesíti az embert a valóságos kapcsolatoktól, legszebb állaponként kínálva a magába-süppedfcséget. Ez persze nem verdikt. Nem jelenti azt, hogy „kinti” dolgok ne kerülnének az elemzés asztalára. De mindennapisá- guk folytán hamar kimerülnek, elun almásodnak, használhatóságuk fabatkát sem ér. Legföljebb a gépiesség szintjén. Gyors megtanulhatósága után valójában a csönd, a tökéletes magány lehetőségét nyújtja, az ember bizalmas viszonyát önmagával. A délutáni, éjszakai műszakok zavartalanságában elmélyült, befelé figyelő arcok hajóznak. Utazás történik, melynek a munka az előhívója. Muszáj ennek a fontosságát hangsúlyozni, amikor egyre készebb a világ s valahol belül egyre jobban megdől. Az ember egyre álkaimatlanaibb az olyan irányú részvételre, mely szinkronizálná, arányban lenne jelenlétével. Vagyis: amely abban az irányban bogozná-folytatná őt, ameiy földiségét segíti. Mert 867
