Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 10. szám - Domján Gábor: A madár a kalitkában van. Képek egy felmérés mögül

főznek, hol bevásárolnak, hol mosnak. Tehát változatos. Hogy mi történik ezek alatt, hogy őbennük mi történik? — ott a kérdés bennem is, bennük is elhal, belesimul a válaszokba: megszoktuk, szeretjük így. Ha azt kérdezem, mit nem szeretnek munkájukban? meglepődnek, összerezzennek, hogy bennfentes lehetek, aki majd beszámol válaszukról a főnökségnek — de mintha saját magukat sem akarnák kisebbíteni —, s osak nagy-sokára mondják: nincs mit nem szeretni, elvégre dolgozni jöttek ide. Hogy választás is lehetséges, más munkahelyek is vannak, arról tekintélyes munkaviszonyukat, munkaismeretüket, megszokásukat figyelembe véve, tudni sem akarnak. S ez így a valóságnak valahol meg is felel. A két, de inkább három műszakokkal s a ház körüli teendőikkel bezárul a világ. Ami kimozdít, az rokonlátogatás, gyerek miatt „kötelező” nagynéhai kirándulás; csupa szükséges, oélzatos út, amiből persze az önmaguknak való örömszerzés sincs kizárva, de gyerek, rokon nélkül nem jöttek volna létre. „Csak úgy” mászkálni, barátkozni se idejük, se kedvük.

Mi történik. Szocializmust építünk. Demokratizmussal, közösségteremtéssel, igényébresztéssel költügetik a „révbe” jutottak seregét. Mozgósítják, mozgósítanák őket. Higgyék el, hogy érdekeik, jogaik vannak. Költözzenek be — nem csak magukra nézvést — ebibe a társadalomba. Járjanak színházba, képtárba, gyűlésre; szólaljanak fel: jelentkezzenek! Hiszen a kommunista műszakokat megadják, felajánlásokra beszervezhetők, a túlórákat teljesítik, műszakban gondolnak a Karácsonyra, vasárnapokra. Türelmük, teljesítőképességük szinte határtalan.

Egy részük — jó részük! — cihelődik, jelszavakkal, táblákkal felvonul, prob- lémátlanul 'sodródik helyére. Másutt hosszas unszolás szükségeltetik, de a bizalmatlanság állandóan kéznél van. S egy vékonyodó réteg, amelyik nem enged fel, konokul viszahúzódik, kapcsolatait amennyire lehet, a családra korlátozza.

A hetenként vagy háromnaponként változó műszakok, az üzemi közélet gyakran csak formális, egyoldalú volta s a civilizáció szolgáltatásai — például a TV — sikerrel szüntetnek meg egy olyan egészséges kíváncsiságot, ami nélkül az ember csak magára maradni tud, tehetetlen szemlélőjeként, kiszolgálójaként az „érte épülő világnak”. S ezt érzi Ö is. Igyekszik védekezni ellene. Amennyire tudja, elfödi, eltakarja. Csak védekezése fordított irányban történik. Támpontokat keres, valami biztosat, amihez odakötheti magát, aminek sűrűjében nem látszik annyira, elbújhat, nincs kitéve választásnak, döntésnek. A munkahely s a család kínálhat ilyen búvóhelyet. Megkímél. Miközben biztonságban hiheti magát kint s bent. De tagadhatatlan az is, hogy a kor errefelé egyengeti útjukat. Mert miből is fedezné betanított- és segédlmunkás-szü)kségletét, ha nem az élet természetességéről leszakadt-levált, bajosabb történelmet élt, iskolázatlan tömegből. Persze máshonnan is, mivel új ágrólszakadtjaival is bőkezű az idő. Tehát alkalmat ad fogódzásra, biztonságérzetre, s talán: nyugdíjas jövőre.

Óhajthat-e többet egy negyven-öt ven közötti nemzedék? Visszatalálhat-e természetességéhez annyira legalább, amennyivel közeledni próbálunk hozzá?

Egy vasárnap délelőtt...

Az épülettömb, ahová egy vasárnap délelőtt Petár Bálintnéhoz megyek, Ajka szebbik, közelmúltban épült városrészében italálható. Kissé gyűrött a lakás. Ta865