Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 10. szám - Domján Gábor: A madár a kalitkában van. Képek egy felmérés mögül
hogy az interjúkból ki nem bontható vagy nem pontosan kimutatható, számukra lényeges adatokat egzaktan megkapják, másrészt a „vizsgálati személyek” tanulás utáni munka- élet- és családi körülményeit megvizsgálják. A kérdezettek főként betanított és segédmunkások. Közös jellemzőjük, hogy az 1977—78-as felnőttoktatási tanévben a társadalmi hátulkullogás egyik nyilvánvaló jelét sikerült megszüntetniük: megszerezték az általános iskolai bizonyítványt. A kérdésekből árad a hamisítatlanság. Éppen olyanok, mint az igaziak. Lefegyverző nyíltsággal mozognak az általuk kialakított térben. Elfogyhatatlan önbizalmuk motorja, hogy tudják, a kérdezettnek nem illik másra válaszolnia, mint amit kérdeznek tőle. Erre az aprócska előnyre igen nagy szükségük van. Nélküle, tehetetlenek. S ez bizony súlyos hiba volna. „Szerencsiére” a kérdezetteknek van némi „előképzettségük” az egyoldalú szerepkörök betöltésében, így aztán különösebb megrázkódtatás, meglepetés nélkül helyezkednek bele a kérdőív-szerkesztők szempontjai szerint megépített világba. A madár a kalitkában van. És kénytelen elhinni, hogy a saját érdekében. Most már csak annyi a dolgunk, hogy a kérdező derűs biztonságából föltegyük kérdéseinket. Esetünkben: ötvenkilencet. Mi, akik az utcáról elnézést kérő mosollyal, de „határozottan” kuncsorogtunk be; akiket egy társadalomtudományok iránt érzéketlen ember ki is rúghatna. Csakhogy. A Hivatal — az elnevezés egységes — nagy szó. Ha az ajtón kopogtat, még nagyobb. Esetenként ijesztő. Már-már csillapítani, megnyugtatni kell. És micsoda öröm, hogy csak mi vagyunk. Csak. Gyakorlatilag is megteremtődött a pozíciónk a kérdéshez. Ebben a pillanatban és nem akkor, amikor megbízólevelünket kiállították. Érvényt szerezhetünk a kérdőívnek. Kérdezhetünk. Kikérdezhetünk. Válaszolnak mindenre, amire csak tudnak. S ha nem, hát ott vagyunk. Segítünk. Aszerint és olyan irányban, ahogyan azt nekünk is elmagyarázták. Még az igazságra sem törekedtem. A válaszok igazságára. Egyszerre ostobaságnak tűnt, hogy kérdéseket találtak ki valahol, melyeket nekem most föl kell tennem. Nem mintha nem szívesen beszélnének munka- élet- és családi körülményeikről. Hiszen többnyire megtisztelve érzik magukat, igyekezetük példás, már-már szegyeim való tisztességei ültetnek le, fogadnak, de mindvégig sikerült megőriznem az érzést, hogy körön kívül .érdeklődünk. Kérdéseinket noha nekik tesszük föl, nem hozzájuk intézzük, hanem valamely különös, sehol nem található lényekhez, akik a szociológiai keresztségben a „vizsgálati személyek” nevet kapták. A Videotonban A Videoton nagy szerelőcsarnokában libasornszerüen ülnek a nők a szalagok mellett. Fehér köpenyben, egymáshoz átbeszélgetve. A levegő, a hőmérséklet tűrhető. Talán a zaj is. Kivel a lakásán, kivel itt sikerül .beszélgetni. Szinte egyöntetűen azt hajtogatják, a munka nem monoton, nem egysíkú, hanem változatos. Kérdésemre, hogy miben áll ez? azt válaszolják: hol anyagot válogatnak, hol szalaghoz ülnek, hol gépre kerülnek. Éppen, mint otthon. Hol 864
