Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 10. szám - Kunszabó Ferenc: Széchenyi István eszmerendszere VI. "Itt alkotni, teremteni kell"
ravágyás dolgozott benne, azért volt olyan extrém ifjúkorában s oly diadalmas győző a harmincas években. Sokat töprengtem már azon, hogy a másik óriás, a Kossuth Lajos által adományozott díszítő jelző: a legnagyobb magyar — miért maradt rajta valóságosan, s miért nem lehet lesajnálni róla, noha mér többen megpróbálták?... Töprengek, s odajutok mindig, hogy azért, mert ő csak épített. Nézzük meg akárhány más nagyságunkat: nekik rombolni ok is kellett. Széchenyi csak építeni tudott; s inkább a tébolyba menekült, mikor a történelem 1848 őszén más leckét adott fel nekünk, kikerülhetetlenül. Ez alkat dolga; semmiképpen sem a személyes elhatározásé. — És ha csak az előbbi rövid, hiányos felsorolást tekintjük, akkor is bizonyítottan állhat előttünk, hogy Széchenyi István többet épített, létesített, alapozott, indított, tervezett meg hazánkban, mint rajta kívül bárki történelmiünk során. Ide azonban még néhány pontosító megjegyzés szükségeltetik: riadt kedvvel, ön- mancangoló kéjjel írja le többször (naplójába egyes számban, nyomtatásba többesben), hogy ő ébresztett föl bennünket halálos álmunkból. Erről persze szó sincs. Ez a zseni ösztönös, pályaelőkészítő működése — mikor tudniillik kellő nagyságúra formálja a vállalt feladatot. Döblingben viszont, tóbolyrohamaiban már vádolta ezzel önmagát, s azért, hogy így talán becsaphatja a sorsot: elfordíthatja népéről, s csak magára zúdítja a Nemezis haragját... A valóság az, hogy ébren volt ez a nemzet, próbálkozott, épített, kereste lázasan a kibontakozás útját — ezt azonban Széchenyi találta meg. Arról sincsen szó, hogy egyedül csinált volna mindent, hiszen kitűnő és nélkülözhetetlen társak zárkóztak föl hozzá: egy egész nemzedék; sőt tőle függetlenül is számos kitűnő kezdemény indult — ám ezeket az ő eszmerendszere, az ő pozitív programja foglalta száttörhetetlen egészbe. Ez a teljes valóság, s ezzel tartozunk mind Széchenyi emlékezetének, mind önmagunknak. Tudniillik, nem olyan programot dolgozott ki s kezdett megvalósítani, amelyik ixedikén reggel nyolc óra nulla perckor lép érvénybe, hanem olyat, amit hosszú; szívós „hangyamunkával” lehet csak életbe ültetni, nemzedékeken át. Sőt, olyat, amit folyton tovább kell formálni (vagy éppen újrakezdeni), függően a változó körülményektől. — S ezzel ő is tisztában van, amikor azt írja naplójába, hogy Metternichet semmiképpen sem éli túl rendszere; az övé viszont csak halála után kezdődik igazán. S ezért nem esik kétségbe, mikor látja, hogy a Hitel olvasói nem fogják föl teljes egészében eszmerendszerét. Persze hogy sajgóan fáj neki Wesselényi vagy Esterházy Mihály értetlensége: Lám, nem tudta úgy kifejezni magát, hogy legibensőbb barátai megértsék. Crescentia lelkesedését kedvesen fogadja: a Szerelmek Szerelme perszehogy elfogult. A nádor határozott hódolatát könnyed bólintással nyugtázza: igen, hiszen az öreg már Ferenc gróf koncepciójának születésekor is jelen volt. Ha valaki makacsul óg-móg könyve fölött, azzal parázs veszekedésbe merül — ám az elmélyülő elemzések ezúttal nem ka- patják el (mert möstmár van mire szerénynek lenni). A puszta áradozásokat pedig olyas grimasszal fogadja, mint annak a magyarul szót sem tudó grófnőnek a bókját, aki egyszer így fordult hozzá: Drága barátom! Ragyogó volt tegnapi beszéde a felsőtáblán ! Kár, hogy egy szót sem értettem belőle ... S tulajdonképpen így fogadja Dessewffy Józsefnek a Hitelt elemző Taglalatát is. Pedig az öreg gróf, egy előző korszak jeles nemzeti harcosa, majdnem sanda irányba viszi el a vitát: „Sokat mondhatnék még ezen tárgynál, de az a baj ezen mustnálga- tásban, hogy a Szerző mindent bátran kdimondihatott, nekem pedig sokat csupán gya- níttatnom lehet.” Mit válaszoljon erre? írja le, hogy de igenis, neki sokkal vaskosabb véleménye van a hatalomról, mint amilyet a könyvből ki lehet olvasni? Vagy támadjon vissza? Még ha tehetné sem tenné, mért akikor ő mér fölismerte, hogy ez a jelenség örök rákfene a függőségben élő népek, nemzetek, társadalmiak, osztályok szellemi életében: Mindenki szenved a gondolatok umtalan megnyirbálása miatt, s hogy ne idegen kéz csonkítsa; sokan már eleve maguk erőszakolják meg azokat. A logika szabályai szerint ez a körülmény magában kellene hordozza mások ugyanilyen kínlódásának megértését, a valóságban azonban az ellenkezőt tapasztaljuk: az öncsonkításokban meg al'legóriakeresésben felingerült szerző diadalittas hörgéssel csap le 861
