Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 10. szám - Kunszabó Ferenc: Széchenyi István eszmerendszere VI. "Itt alkotni, teremteni kell"

a másikra, ha annál is felfedezi a gyötrelmeket; s nem késik azokat az opportunista behódolás jeleinek értelmezni. Ez ad tág teret a gyanúsításoknak, ami állandóan „biztosítja” a szellemi élet mételyezettségét, s akadályozza az érzelmi, gondolati, akarati egység kialakulását.

Ezért nem lő vissza Dessewffynek, mint ahogy egész életében senkit sem gyanúsított meg (vagy: vissza) árulással, a magyarság dezavuálósával — csak, önmagát néha! Kifogásainak felsorolása után ezért keresi meg mindig a szálakat, mik Kossuthtal is összeköthetnék — a negyvenes években, mikor pedig a két óriás már a leg- elkeseredettebb, szerencsétlen harcot vívja egymással. — Hanem most maradjunk ott, hogy Széchenyi a Taglalatra adott válaszban, a Világ c. könyvnek mindjárt az elején Dessewffy József fő gyengéjét kapja marokra: „Munkád 9. lapján magad bocsátód elő: Szakaszrul szakaszra, czikkelyrül czikkelyre ... adandóm elő észre vételeimet. Minek következésében egészen világos, hogy Te, legdrágább Taglalom, nem munkám philosophiáját, nem annak egész szellemét vevéd fel, hanem csak részei szerént íté- lél.” — Igen, ez a lényeg. Ez jellemzi még a Taglalatot is, a Hitel körül kialakult vitairodalom legjelesebbikét: a szerzője ért részleteket, sőt érvényes bírálatokat, megszívlelendő következtetéseket hoz, de a téma fundamentuma s az arra emelt építmény homályos kuszaságnak tűnik vizsgáló tekintete előtt.

S jegyezzük meg gyorsan: ez is oka, hogy a Világ a legkönnyedebb stílusú, leg- röppenőbb ívű könyve Széchenyinek. A másik ok, hogy végre megfogalmazott, kerek- ded ellentmondásra talált, kinyomtatva, nyíltan őellene szegezve. Hiszen imádott vitatkozni, sőt: vívni. Mindig az az írása, beszéde sikerült legjobbra, mikor heves és kemény ellenkezést talált. Hiszen ha beszéde közben valaki a hallgatóság közül csak megingatta a fejét, már felcsillant a szeme, megélénkült a stílusa. Ha pedig írt, a részletek meghallgatásához barátokat ciháit elő, s azok megjegyzései lendítették a mondandó továbbépítését. Sporthasonlattal: csak akkor tudott jól dobbantani, ha a mérce magasan állt; az alacsony léceket rendszerint leverte. A Világban nem ad merőben újat, hiszen eszmerendszerét, programját lefektette a Hitelben, azon nem kell változtatni — de igenis kell finomítani, a változó körülményekhez alkalmazni. S főleg magyarázni, bővíteni, tisztázni, kiválogatni, egybefoglalni — a könyveim allegorikus jelentései szerint: Univerzum, Magyar Világ, Felvilágosítás, Világosság. Nos, látván, hogy a tárgyban ő tud legtöbbet, felszabadultan, mintegy boldogan villogtatja elméje damaszkuszi acélját.

Ritka boldog pillanatok ezek az életében — ám a művekben, cikkekben, beszédekben elrejtett megjegyzések s a naplóbeírások bizonyítják, hogy — férfivá érve — ilyen alkalmakkor is pontosan érzékeli helyzetét, feladatát. Mint a mesehős: diadalittasan vágja le a sárkány hetedik fejét, de tudja, hogy az így felnyíló kapu még nem az utolsó a Megoldáshoz vezetű úton.

Napló, 1825: „Meggyőződésem, hogy a természet titkainak felfedezésében máris hatalmas lépést teszünk előre, de még mindig 999 nagyobb lépés lesz előttünk, míg ama határhoz érünk, ahol gondolkodó képességünk számára sötétedni kezd. — Boldog jövendő nemzedék! A mienknél nagyobb és általánosabb tudástok türelmesebbé, szelídebbé, erényesebbé és következésképp boldogabbá tesz majd benneteket, mint mi vagyunk. Fogadjátok szívesen szürke eleitek egyikének üdvözletét, kit a mindenható Isten annyi belátással és világos gondolkodással áldott meg, hogy e néhány szót már 1825-ben leírhatta, oly korban, melyben ezek a szavak a Szent Szövetség által őrültségként elutasítva, engem abba a veszedelembe sodortak volna, hogy — ha el nem rejtem — holdkórosnak nyilvánítanak, vagy mint valami szélhámost, börtönbe vetnek.”

862