Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 10. szám - Kunszabó Ferenc: Széchenyi István eszmerendszere VI. "Itt alkotni, teremteni kell"

lyén), kiutak, hidak, kanális (Szolnokhoz és a Balatonhoz), útkarbantartás, rabok foglalkoztatása, magyar színházak, opera, művelődési centrum (Vígadó), fedett lovarda, gőzmalmok, hajógyárak, gyógyfürdők, téli uszoda, gellérthegyi sétányok, vitorlás víkendhajók, templomok, kertes családi házak (a tömegesítés ellen), Kúria, királyi palota, 50 kicsi hajó a főváros belső forgalmának lebonyolításához, fácánoskert, üdülőövezetek a budai hegyekben és a Duna két partján, fel Esztergomig... — Azt pedig már csak kiegészítésként közlöm, hogy ő hozta létre az első magyar nyilvános sportlövőidét Pesten (megelőzve ezzel is Bécset), ő az első labdaházat i(=téli teremsport), s a Kaszinó pincészetének kialakításával alapját veti a hazai borminősítésének.

Külön kellene írnom arról, hogy túl az általános anyagi fellendülésen, amit sikeres vállalkozásai hoztak az országnak — mit és mennyit segélyezett, adományozott személyesen. Mennyit fizetett a köznek és mennyit költött a közügyékben való munkálkodása közben. Hiszen 1825—47 között csak külföldön tizenhatszor járt, s nem mondhatjuk, hogy egyszer is magánügyben. S hogy hányszor ment meg a csődtől gyárakat, vállalkozásokat adományokkal, vagy úgy, hogy vagyona bevetésével akadályozza meg a bukást... Külön kellene ezzel foglalkoznom, mert már életében is megvádolták nyerészkedéssel; mert máig él az adoma, hogy a megajánlott pénzt sohasem adta át az Akadémiának — s mert éppen amikor ezen a könyvön dolgozom, olvasok egy folytatásokban közölt művet, melyikben is az általam egyébként nagyra- becsült író Kossuth nagyságát csakis úgy véli jól kidontoorífhatának, ha szinte bekezdésenként belerúg Széchenyi Istvánba. Túl azon, hogy végre egyszer meg kellene fontolnunk: ez az ősi magyar módszer elvezethet-e bennünket bármilyen népi-nemzeti célhoz, ehelyt csupán egy lapos oldal vágást emelek ki, melyik szerint is Széchenyi hivalkodóan nem vette föl a dotációt, ami a Helytartótanácsnál betöltött állásáért járt volna. Nos, ha dkarta volna, se vehette volna föl, mert neve nem volt rajta a fizetési listán. Tudniillik, az állást két kikötéssel fogadta el: nem adja föl politikai függetlenségét (tehát például továbbra is bírálja a kormányt, ha az bírálandó); és sem dotációt, sem reprezentációt nem utalnák ki neki — nehogy itthon azzal vádolják: Becs megfizeti őt!... Ügy látszik azonban, nekünk, utódoknak ez édesmindegy. Mert most ezért pocskondiázzuk, de ha fölvette volna fizetését, azért mocskolnánk! Hiszen oly tehetségesek vagyunk egymás befeketítésében... Nem az elvi, stratégiai, taktikai eltérések, ellentétek feltárása ellen vagyok. Ezek taglalata nagyon is szükséges múltunk jobb megértéséhez, hanem azt a nálunk mintegy kötelező felfogást tartom fölöslegesnek, melyiknek alapján okvetlenül dezavuáljük azt a történelmi személyiséget, kinek politikájával, elveivel utólag neim értünk egyet... Fölöslegesnek, sőt ártalmasnak tartom ezt, mert ha vannak biztos jelei az érzelmi, értelmi és akarati megosztódás továbbélésének, amelyik Mohács időszakában realizálódott a nemzetben, akkor ez föltétlenül azok közé tartozik. — De itt ennyit erről.

Elég az hozzá, hogy elsősorban ezért nem foglalkozom Széchenyi István személyes adományaival, költségeivel. De nehezen is tehetném, mert a legritkább eset, hogy ilyen kiadásait feljegyezte; s másoknak sem engedte meg azok kimutatását, ö, aki egyébként minden fillérnek utána nézett, s máig példás pénztári főkönyveket vezettetett! — Ám ezt sem folytatom1, mert akadhat valaki, aki megállapítja: hivalkodóan nem engedte számontantani személyes adományait. Pedig hát, ha valami, a hivalkodás nem tartozott tulajdonságai közé. A gőg, a féktelen nagyravágyás, az igen! De ezt kortársai nem látják', mert csak naplójával szemközt engedi szabadjára ugyanúgy, mint búskomorságra való hajlamának legközvetlenebb jegyiét, a nagy, önmárcangoló kétségbeeséseket. Tudjuk, a kortársak nem ismerték a naplót — s bennünket, a szöveghez jutott utókort talán éppen ez téveszt meg: azt hisszük, ugyanúgy viselkedett az egyes helyzetekben, ahogyan azokat a naplójában kommentálta. Holott éppen arról van szó, hogy éjjel élte ki, engedte szabadjára indulatait, s mintegy azért, hogy nappal nyugodt, tárgyszerű, megbízható, pontos, türelmes, alázatos lehessen. Még legközelebbi hozzátartozói, mint például Pál testvére vagy Crescentia, illetve legértőbb kortárs elemzői', mint például Pulszky Ferenc, sem állapítják meg róla, hogy gőgös, beképzelt. Egyedül a vesékig látó Metternich jegyzi meg, hogy tulajdonképpen a nagy860