Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 10. szám - Kunszabó Ferenc: Széchenyi István eszmerendszere VI. "Itt alkotni, teremteni kell"
ízlés dolga, hanem axiómákon alapul .. A kormány! Stib. Nem-nem! A tudatlanságunk, a műveletlenségünk!” Időkapcsolóm egyéb észrevételeit a hazai elmaradottságról: Üszmak lefelé a Dunán, s Paks alatt embervontatta hajó jön velük szembe. Feiháboirodik: a napi bér 15 garas, „és mégis örömest elvállalják e munkát! Milyen konkunrencia hát ilyen országban a gőzhajó?!” S gyorsan fölvázolja, mi-minden szükséges a modem honi közlekedés kifejlesztéséhez: a teljes társadalmi-gazdasági átalakulás, „hogy szaga se maradjon a feudalizmusnak”. — Áthaladnak a Beszédes által már szabályozott folyószakaszon, s a mérnök tájékoztatja, miért halad olyan lassan ez a munka: korábban ha egy vízimalom útban volt, már le kellett álljanak, újabban viszont a hatóságok egyáltalán nem veszik figyelembe a magánosok érdekeit, hanem mindent lebontanak, kisajátítanak, kártalanítás nélkül, aminek viszont a megyék állnak ellent. Széchenyi ezl sem jegyzi le tanulság nélkül: „Ezért megy Magyarországon minden olyan nehezen, ezért van annyi oppozició, ez csak természetes. Hiszen mindenki maga kénytelen bőréért és birtokáért megverekedni — mert nincs bölcs törvényhozás és megbízható végrehajtás.” — Később, újra, meg újra tapasztalva járművük fogyatékosságait, összefoglalja, hogy miért nem lehet hazánkban még egy tisztességes kishajót sem építeni. így dohog és dühöng, végiig a Duna magyar szakaszán, ahol is legfeljébb az időjárás nyeri meg néha a tetszését. Elérik például az erdődi várat s megmásszák az omladozó falakat. Közben elábrándozik: Igen, az Üjlakyak! Azokat még lehetett zászlósuraknak nevezni! De ezeket a mlaiakat!... „Reorganizálni lehet e olly testet, melly, mint Magyarország, olyannyira elsatnyult? Szivem, érzésem, vágyaim és reményeim azt mondják: igen — értelmem^ ítélőerőm azt mondja: nem!” Aztán egyszeresek elérik Horvátlhországot, Széchenyi egyszerre felvidul, kivirul: „Ez a hely kiváltképp megnyerte a tetszésem. Annyi fa, annyi zöld, oly dús és rendes, hogy nem ismerem párját Magyarországon. Beszédes ellenkezett, és Pápát meg Veszprémet citálta bájos helységek gyanánt!... A legjózanabb magyar is vak és hencegő” — vonja le a tanulságot töprenkedés nélkül. S miért? Mert az egyenesbeszédű plebejus nem volt hajlandó egekig magasztalni a tájat, ahol éppen kikötöttek. Waldstein nyíltan nem mond ellent. <5 csak naplójának panaszkodik július 12-én Nikápolyban, mikor mór jócskán elunta kiváló barátja túlzásait: „Széchenyi túlságosan elfogult Magyarországgal szemben. Dicsért vagy legalábbis türhetőnek talált itt olyan dolgokat, melyek iszonyatot váltottak volna ki belőle otthon.” Beszédes nyíltszavúsága, Waldstein naplója igen értékes kontroll számunkra, mert ha csak Széchenyi önkritikájára támaszkodnánk, azt gondolhatnánk, hogy megint az önostorozó nagy lélek túlzásaival állunk szemben csupán. Tudniillik, maga is foglalkozik ezzel a jelenséggel, még az út során, kétszer. Először, szokása szerint, az egyes benyomásokat az általánosság síkjába helyezi be, nyilvánvalóan a Beszédes Józseffel folytatott viták hatására: „Sajátságos, Magyarország csaknem a legkevésbé tetszik nekem mindazon országok közül, melyeket ismerek. Ha Sopronból Becsbe utazom, az ausztriai rész jobban tetszik.” És így folytatja, de csakis a környező országok viszonylatában. Ám ennél az összegzésénél még nem hátrál: „Ezúttal ugyanígy éreztem — habár szívesen meggyőztem volna magam az ellenkezőjéről”, de az út során látottak „Olyannyira kontrasztban állottak az Extra Hungáriám... földjének árterületeivel és műveletlen síkjaival, hogy mélységes bánat létt úrrá rajtam”. Később viszont, mikor már az egész expedíció mérlegét vonja meg, így ír: „Egyáltalán nem múlt el nap, hogy ne esett.volna valami bajom” — ez nem igaz, amit az első hetek és a törökországi tartózkodás naplóbejegyzései igazolhatnak — „úgyhogy elmondhatom, aztán nyavalyás fickó vagyok” — ami távolról sem áll; ezután viszont kezd belehaladni a valóságba: „Ez fjedig olyan ingerültségre hangol, hogy gyakorta nem tudom elviselni magam — s alighanem azok sémi, akik körülöttem vannak. Nem tudom lenyelni, ha valami helytelent mond valaki, vagy más véleményen van; leckéztetek és oktatok és korrigálok.” — S mert itt ímegintcsak keményebb önmagához a kelleténél, környezete rovására kompenzál: „Ha nem völna pénzem, és ha nem tudnának az emberek olykor-olykor lerágni rólam valamit, elfutnának tőlem, mint 851
