Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 10. szám - Kunszabó Ferenc: Széchenyi István eszmerendszere VI. "Itt alkotni, teremteni kell"
valami pestisestül.” Végül a mérlegkészítés utolsó mozzanata: „Nagyon is jól látom én, hogy a Magyarország felemelésére irányuló vágyam és az avitt rossz iránti gyűlöletem igazságtalanná tesz hazám iránt. Túl sokat gáncsolok, túl keveset dicsérek.” Megállapított már ilyeneket, s meg fog állapítani még, de ez végig nem akadályozza abban, hogy túl szigorú legyen élete legnagyobb szerelme, a „csúnyácska haza” iránt. Ám, ha jól meggondoljuk, ezt lényegében másként nem is teheti az, aki a generálisan újért, jobbért küzd a „fülig régi” 'közegben. Különösen nem olyan valaki, akinek nem csupán gyönyörű ideái vannak a változtatásra, hanem azokat a gyakorlatba is át .tudja vinni. Mert kanyarodjunk csak vissza ez időbeli előreugrástól, s nézzük, ahogyan a kicsi expedíciós hajó becsorog a Vaskapu medersziklái közé: Napló, 1830 július elsején ,,a.) A Dunát szabályozni keli — b.) és aztán egy híd (Pesten), és nem fordítva! A szabályozóst a Vaskapunál sziklarepesztésekkel s ugyanakkor bent az országban átmetszésekkel kellene véghezvinni.” Az előbbit önkéntesen megajánlott adókból, mert az egész ország érdekelt benne, a másodikat a közvetlenül érdekeitek anyagi összefogásával. A következő országgyűlésen már nem a só felemelt árát kellene ismételgetni, hanem, határozatokat hozni ezügyben, s a munkát indítani. De hát a lustaság és a begyakorolt szószátyárkodás!... Ugyanakkor a másik oldal: Az osztrák hadmérnökök által készített terv egy hajótófát sem ér. Ráadásul a bécsi haditanács erődöket akar majd építtetni a kész út védelmére, ami hadüzenettel ér föl, s lehetetlenné teszi a munkát. Erről keli beszélni a bécsiekkel: a régi erődöket hozzák rendibe. Péterváradot például „egyetlen török is könnyen bevenné”. Mászkál a düiedező várban, senkit sem talál a vezetők közül, végül „egy törpe inas és öreg hadnagy egész nyersen ream rtvallva kérdezte: mit akar itt, kicsoda ön!?” Ha nem ország dolgában jóma, kiosztaná a vén kecskét! így azonban alázatosan elébe járul, s végül rátalál valami altábomagyra, és letiszteleg, hölgy továbbmehessen. Július 11-ón mór az iszlasi (jászlesi) vesztegzámál vannak a Havasalföldön; azaz elérték az ideiglenesen ott állomásozó orosz csapatok vonalát. A folyam itt már széles, hatalmas, úgy hogy ezen a szakaszon — a zátonyok eltüntetése után — tengerjáró hajók is közlekedhetnének, ám a Kazán szoroson semmiképpen sem tudnának feljönni — ez a mi szerencsénk. Mert ezért szervezhetnénk meg Európa leghosszabb vízi útvonalát, ha idejében felébrednénk... Mérnek, jegyeznek, számolnak — csak az élelmezés egyre nehezebb. Ha a déli parton kötnek ki: kolera; ha az északin: malária, Ha a balparton keresnek élelmiszert, utána a törökök kellemetlenkednek, ha a jobbparton, a kozákok... Végül „megoldja” dilemmájukat a betegség: Waldstein kivételével mind kolerósak vagy mlaláriásak feznek. Egy inas meghal, Beszédes hány, Széchenyi pedig négy hétig fekszik olyan lázban, hogy naplót sem tud vezetni. Utólag foglalja ossz© a történteket: szerencsére, a négy hajóslegény — mind edzett már az aldunai állapotokhoz — neim veszítette el cselekvőképességét, s megvalósította az egyetlen reális célt: minél előbb kijutni a tengerhez. Sulinától egy nap alatt elérhették volna Bukarestet, azaz kikerültek volna a fertőzött övezetből, de Széchenyi két lózroham között kiadta a jelszót: Sohasem hátrálni! — Végül is sikerült. Itt a tengeri útra alkalmatlan hájót eladták, s utasként jutották a török fővárosba. Ezernyolcszáztizenfcilencben járt itt. Akkor imponált neki a szultáni udvar fénye, pompája, mert hátaimat, fennsőbibséget látott (irigyelt?) benne. És most? „A sok hatalmas török, a magas turbánok, a sokféle fegyver eltűnt. A legtekintélyesebb törökök közül sokan úgy festenek, mintha összementek, összezsugorodtok volna. Kisebbek, soványabbak lettek... — A Nagyúr bontakoztatja ki a legnyomorúságosabb karaktert — mondja mindenki — ugyanis úszik, görög lányok táncát nézi etc.” S miért lát mindent ilyen sivárnak, összezsugorodottnak? Mert a birodalom hatalma jócskán megcsappant, eltűnt a pompa; el az önbizalom. A szultán megalázkodott a cár előtt, s az angolok védnökségét kérte. Márpedig Széchenyi ugyanúgy irtózik a tunya meghunyószkodásfól, mint az üres felfu/valkodottiságtóJ. Ezért is fedez föl örömmel bizonyos jeleket: „Az új török parancsnokok azzal kezdik mind: mesz- sze hátramaradtunk, kezdők vagyunk, etc.” S nem állja meg, hogy ne vonjon párhuzamot: „A magyar sokkal ostobább. FeLfuvalkodottságában minden más nemzetnél 852
