Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 10. szám - Erdész Gabriella: Keresztelő, Karácsonyra (novellák)

— Rét méteres karácsonyfát kapok. Le kell majd 'fűrészelni a zongoraszék lábából, hogy rá tudjuk állítani. Villanygyertyák lesznek rajta, apu barátja hozta Csehszlovákiából. Golyóstollat is hozott, meg KO-HI-NO-OR színes ceruzát, tizennyolc darabosat. Tegnap meg itt a konyhában kezdte rá Bandi: (Akkor Margit néni is itt volt. Főzött, de figyelte, miről .beszélünk. Mi afféle maszek napközisek voltunk Margit néninél. Nála reggeliztünk, ebédeltünk, itt írtuk a leckét, s nekünk sokkal jobb volt a bizonyítványunk, mint az iskolai napközibe járóknak.)

— Arról persze hallgat —, szólt közben Margit néni •— hogy mólkor náluk voltam az ünnepeket megbeszélni, és kiderült, hogy a fiatalúr kettest kapott számtanból, úgy megverte őt az apja, hogy a géphez esett.

Bandi elfehérül, elhallgatott. Jutka behunyta a szemét. Én sem szóltam egy szót sem.

Végre mindnyájan elkészültünk, Bandi is fejébe csapta a jumbósapkáját, kitrappoltunk az udvarra. Elől Jutka, középen én, sereghajtónak Bandi.

Margit néniék karácsonyfája — még összekötözve — ott állt az udvaron, a konyhaajtó mellé támasztva. A szobasarokba, a világoskék, kerek asztalra fogják állítani. Újévkor sem szedik le, a szobát nem fűtik, Margit néni büszke, hogy az ő fája húsvétig is eláll. A cukrot sem fogják fölzábálni, mert hogy nézne ki akkor a fa. Lógnak majd rajta a nagyihasú habcsókok, a fehér-ezüst szaloncukrok, a fényes üveggömbök. A gömbök közül nem egy, mesélte Margit néni, még a háború előttről való, akárcsak a rózsaszín tüllruhás angyalkák, amiket egyenesen ő hozott a házasságba. Ott lebegnek majd az angyalkák, a gyertyák és a szaloncukrok között, mit sem tudva az időről, egykedvűen várják, hogy húsvétikor majd óvatoí? kezek vdsszaasomagolják őket a selyempapírba, s eltüntessék a szekrény mélyére. Egészen a következő karácsonyi feltámadásig, amikor fölényes képükkel megint az ágak között pompázhatnak.

— Jó 'kis fa — mondta Bandi, — de a miénk azért magasabb.

Jutka már hozta is a sufniból a szánkóját. Felvittük a szánkót a csúszdára — az udvar közepén lévő dombra —, ott egyikünk ráhasalt, a másik a domb tetejéről meglökte. Aki felbukott, kárpótlásul újra mehetett.

Bandi bukott legtöbbször, alig tudtuk őt elindítani a domb tetejéről, mert sarkait a hóba vájta.

Aztán Bandival ketten ültünk a szánra. Ő elől, én beleasáimpaszkodtam, Jutka meglökött bennünket. Visítottam, felborultunk. Én Bandira estem, a szánkó énrám.

Épp felkászálódtunk a földről, mikor megjelent a lakásuk ajtajában Gál bácsi, Jutka apja.

— Jé, apu, te itthon vagy? — kérdezte Jutka elképedve.

— Meghoztam a pulykát. Levágom — mondta a sovány ember.

Jutka dauerolt hajú, kőarcú anyjától rettegtem, az apja barátságosabbnak tűnt.

— A pulykát? — kérdeztem szorongva és kár örvendve egyszerre.

Szorongva, mert a levágást, még ha egy büdös csirkéről volt is szó, akkor

se szerettem. De örültem is, mert úgy útáltam a fekete pettyes, hosszúnyakú, piros bőrlebenyeit fityegtető, időnként degeszre felfúvódó, peckesen lépegető madarat, hogy puszta látványától megfeszültek izmaim, egyszersmind belsőm remegni kezdett. Úgyhogy a pulykaság feletti elégtételnek éreztem, ha most végignézhetem, hogy egy ilyen rikácsoló bőrlebenynek a nyakát szegik.

Már hozta is Gál bácsi a kövérre hízott, fekete madarat. Összekötözött lá846