Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 10. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XI.
BÁLINT ENDRE Életrajzi törmelék XI. Pár hete meghalt anyám. Csaknem kilencvenéves volt, s legnagyobb lelki fájdalmának okozója magam lettem — igaz akaratlanul: az utolsó négy hónap folyamán betegségem foglya voltam és a szanatóriumé, ahol egyik tüdőgyulladás követte a másikat. Annyira legyengültem, hogy újra meg kellett tanulnom járni. Már csak a temetésére tudtam eljutni: Román József, régi barátom, kocsival vitt, és éppen csak a szertartás idejéig maradtam ott, már hozott is visz- sza. Pár nappal később az Elet és Irodalomnak a következő sorokat írtam: ,,Os- vát Ernő 1929-ben halt meg. Végrendeletében volt egy kérése, hogy egy lezárt ládikót temessenek mellé. Így is történt. Osvát betegesen irtózott attól, hogy magánéletéről szó essék. Így hát soha senki nem tudja meg, hogy mi lehetett a ládikóban: irodalom vagy személyes vonatkozású közlések? Igaz, hogy öngyilkossága, amit tüdővészes leánya halálára időzített, nevét hosszú időre megforgatta, de Osvát Ernő ezt a szakaszát »-történelmének« már nem élhette át. A sors is kedvezett Osvátnak: soha senki nem firtatta családi vonatkozásait, senki nem nyomozott rokonsága után, ahogy ez szokásos »irodalmi nagyságoknál«: Holott volt egy húga, akinek etikája vetekedett Osvátéval, csak más tartalmú volt. Nem irodalmi centrikus, hanem spirituális, másokat másképpen segítő erőkkel bíró, mint fivéréé. Soha nem hivatkozott arra, hogy Osvát Ernő húga. Szemérmes zavart érzett, ha Osvát felől firtatták ... Nem volt esete az idegen toliakkal való ékeskedés... Nagyon szerették egymást. Osvát Ernő húga most halt meg (1980 áprilisában) kilencven éves korában, ötvenegy évvel élte túl fivérét. Mindezt azért tudom ilyen pontosan, mert Osvát Ernő húga az anyám volt.” Az Elet és Irodalom illetékes rovatvezetője nagyon kedves és udvarias sorokkal elhárítva közlésemet, lényegében azt írta, hogy fogadjam részvétét... Fogadtam. Gondolom anyám is rossz néven vette volna soraimat, de én mindig engedetlen fia voltam, és úgy éreztem, hogy tartoztam Osvát Ernőnek és húgának e rövidke szellemidézéssel. Ide kívánkozik, hogy én is örököltem anyámtól egy agyonolvasott, francia nyelvű, miniatűr bibliát; amit második férje és szellemi társa, Bodnár László hozott el nekem a szanatóriumba. Róla el kell mondanom, hogy „éjjelt nappallá téve” — erősen túl a nyolcvan évén — anyámért ólt ás dolgozott, de nem csak akárhogyan, hanem napi hat-nyolc lepedőt mosva, kosztért rohanva és anyámat mindennel ellátva, naponta orvosokkal tárgyalva sziszifuszi munkát végzett. Este pedig együtt olvasták azokat a moralistákat, akiken hosszú-hosszú évtizedeken át nevelődtek. Mennyi, de mennyi szenvedést okozhattam anyámnak: betegségeimmel, évekig tartó távolléteimmel és végül az utolsó négy hónap szomorú várakozásaival.. . Vigasztalan vagyok most is, ha erre gondolok. Szegény anyám mit érezhetett negyvennégy évvel ezelőtt, amikor az orvosok bizonyára közölték vele -—■ ugyanebben a szanatóriumban —, hogy kutyául állok a bal tüdőmmel és életemmel. Majd 1951-ben, amikor beteg lettem a jobb tüdőmmel. Nem tudom, hogy kinek rosszabb: a betegnek, vagy a beteg miatt 838
