Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 10. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XI.

aggódónak? Amikor huszonkét éves koromban a szanatóriumból kijövet megjelentem a „világi” életben, mint egy kísértetre, úgy bámultak rám az emberek. Halálhíremet költötték, és ma is előttem van Józsi bácsinak, az Iparművészeti Iskola portásának eltorzult arca, amikor meglátott. De Stein Éva és barátnője, Ullmann Klári számára nem voltam kísértet; ők nem féltek a fertőzéstől, sem akkor, amikor kijártak hozzám látogatónapokon, sem utána, amikor az Örömvölgy utcába jártak hozzám. A Budapest—Vancouver—Stockholm háromszögnek egyik szöge még Pesten kiosorbult, amikor Éva tiszta, szép, kék szemeiben az ég tükröződött, és máris bejártuk a Népligetet, a Józsefvárost és Szentendrét. Uram Isten, mi minden történt azóta ... A „történelem” történt velem! De jó is az, hogy azokból az időkből nem kell senkire sem haraggal gondolnom és denunciálnom még mindig, ahogyan ezt egyes visszaemlékezők teszik. Rejtjeles nyíltsággal és alantas indulatokkal, torzító valótlanságokká! ... Engem egy sváb család bújtatott 1944. október 15. délelőttjétől mindaddig, amíg mái szabadon cipelhettem egy krecláben legalább 30—35 kilónyi eleséget azoknak, akikről Zimber Ágostomé — el- és felbúj tatóm — feltételezte, hogy nincs mit enniök. Engedjék meg nekem, hogy itt és most köszönjem meg Zimberóknek mindazt, amit értünk és még egy tucatnyi másokért tettek. Fiaim és feleségem és nővérem: Szerb Antalné nevében tartozom köszönetét mondani Zimberék- nek. De hát ezek meddő szavak olyan cselekedetek ellenében, amit nem lehet viszonozni, vagy legalábbis nagyon nehéz kigondolni a hogyanját.

Most én is szeretnék denunciálni. Ide citálok két nevet, akik mögött hús-vér valóságú emberek vannak. A háború előtt és alatt, majd utána tucatnyi ember élt meg Barta Évike iparművész és Fekete Nagy Béla festőművész jóvoltából. Lehet, hogy ők már régen elfelejtették azt, amit minden igaz ember igyekszik elfelejteni, hogy jót cselekedtek. Talán egyben tévedek ... Pár napja, hogy Barta Éviké meglátogatott itt a szanatóriumban és hozott nekem valami lekváros süteményt, amolyan túlzsíros leveles tésztából sütöttet. A gyomrom most is bánja, és nincs egyetlen fórum, ahol panaszt emelhetnék. Ha valaki gyerekesen mohó és feledékeny, mint én, az megérdemli sorsát. Kár, hogy nem tudok rajzolni, mert érdemes lenne: a festő alfele címet adnám a rajznak, mert nincsen fantáziám.

Mögöttem az erkélyen a fecskék vígan csivitelnek a jó időnek örülve, miközben ugyanettől a melegtől én asztmás rohamot kaptam és vénás diaphilin injekciót. Bizony az egykori tébécés szanatóriumból asztmások aziliuma lett, és a kitágult tér és idő mellé kiágult tüdő társult.

Ügy látszik, nálam a betegség „becsület és dicsőség dolga”. Évtizedekkel ezelőtt — nem tudom, nem Babits Mihálynál-e — olvastam e sort: „Nesz nélkül bomlik a hulla”. Én, az élő, nagyobb, sokkal nagyobb lármával bomlok. Ráérek a csendre akkor, ha már nem lesz miért bomianom. Valaha Németh László egyedül írt meg egy egész folyóiratot: a Tanút. Lehel Ferenc — az elfelejtett művészeti író — ugyancsak egyedül írta folyóiratát: a Nemzeti Művészet címűt. Az utóbbi szinte szubjektív áradással önötte elénk mindig színes és gyakran kérdőjeles közölnivalóit, de olyan érdemei voltak, mint az 1922-ben írt Csontváry könyve, amit ugyancsak alaposan és jogosan megkritizált még 1922-ben apám, Bálint Aladár a Nyugatban, s inkább Csontváryt méltatta, mint az örökké anek- dotázó Lehel Ferenoe’t. De miiért is írok minderről? Mert magam is szerettem volna fiatal koromban egyedül írni egy izét, képekről, versekről és főleg megtömve ezt a képzelt mono-folyóiratot iszonyatosan pocsék verseimmel, primitív grafikáimmal. De korai szegénységem, korai betegségeim ás korai belátá839