Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 10. szám - Simonffy András: Kompország katonái IX. Sopronkőhida (történelmi kollázsregény)

mel és édesanyámmal, féleségem valóban célzott anra, hogy valamiféle terv készül kis zabadí tásunkr a. Defekt volt elég, de arra már nem tudóik visszaemlékezni, hogy valamiféle „műdefekt” miatt is álltunk volna. Igaz ugyan, hogy az út huszonöt óra hosszat tartott, és ezalatt ácsorogtunk is eleget, de még Bajcsy-Zsálinszky Endre kiszabadítására is csak akkor éjjel, a Hárshegy lábánál nyílott volna lehetőség, amikor légiriadó miatt várakoztunk. Hamarosan hajnlalodott, s mi az egész napot végigzötykölődve, az esti óráikban érkeztünk meg sopronkőhidai fegyház udvarára. Nappal Volt, távolodtunk a fővárostól — egy ilyen akció sikerének reménye egyre csökkent.

Emellett Bandi bácsi megjelenése az autóbuszban egyértelműen azt jelentette, hogy a kiépviselőház mentelmi bizottsága már felfüggesztette, vagy hamarosan felfüggeszti mentelmi jogát, és átadja ügyét Dominidhék vésztörvényszékének. És ez számára egyértelműen a biztos halált jelentette. Tehát semmiféle olyan feltételezés sem valószínű, hogy azért nem menekült, mintha még reménykedett volna valamiféle tisztességes bírói eljárásban, vagy esetleg abban, hogy a nyilasok — már vesztüket érezve — életben hagyják. Már méltatlannak tartotta a szökést. Egész magatartásán, egész viselkedésén a hosszú út során érződött, hogy szilárd elhatározása: ezt a haliált választja. Tudta, hogy sorsa intő jellé csak így magasodhat. Mártírhalála így lesz örök mementó, példaadás és útmutatás.

Nyilvánvaló tehát, hogy lepergett róla mindenféle rábeszélés, amely arra vonatkozott, hogy szökhet, egérutat nyerhet. Ebben az általad idézett visszaemlékezésemben magam is leírom, hogy kerülőúton haladtunk, nem a tervezett, akkori Ines, bécsi úton. Kilenc óra tájban indulhattunk, már sötétben, miután a fogház folyosóin órákon át várakoztattak bennünket tétlenül. Az őrök idegesen futkároztak fel s alá, gondolhatóan azért, mert akkor kapták az értesítést, hogy a bécsi út már erős oroisz tüzérségi tűz alatt áll, s maguk sem tudták, mit is keli most tenni. De még beszállás után is várakoznunk kellett az álló autóbuszban, mert Budán is légiriadó volt. Így aztán nemcsak az útvonal változott meg, de a tervezett indulás időpontja is hátrébb csúszott. Kilenc óra tájban végre elindultunk, a Hűvösvölgy felé. A János kórház után letértünk a Budakeszi útra, és ott a Hárshegy és Jánoshegy között, azon a szoros útszakaszon, álltunk meg újra. Ha jól emlékszem azért, mert a Budán már lefújt légiriadó után újabb repülő-kötelékek zúgtak odafent, tehát el kellett sötétíteni az autóbuszt is. Sehol egy utcalámpa, sehol egy lélék a környéken... Itt és ekkor történt aztán, hogy ez a tarpai fiú, aki Zsilinszky választókerületéből való volt, s aki azóta talán már összebeszélt társaival, értésére adta Bandi bácsinak, hogy szöklhet. Be, a hegyoldali erdőibe. Fognak utána lőni, de csak a látszat' kedvéért. Megkérdezheted, hogy vajon nem trükkre! volt-e szó: rohanjon, aztán majd mégis eltalálják... Hogy szebben hangozzék majd az elszámolásnál: „szökés közben stb. életét vesztette”. De biztosan mondom neked, hogy nem. Elengedték volna. (Hiszen mondod, hogy esetleg a sofőr is be volt avatva.) Zsilinszkynek az őrök között is tisztelete volt. „Képviselő úr”-nak szólították, s szinte bénította őket a belőle sugárzó erő. Másrészt ezek az őrök a maguk „józan paraszti eszével” nagyon jó! tudták már, hogy a németek ezt a háborút elvesztették. Jellemző, hogy később, amikor nem akadt hóhér, aki Bajcsyt kivégezze, s önkiént jelentkezőket itattak le az akasztás végrehajtásához, akkor is azt hazudták ezeknek a nyilasoknak, hölgy „ő volt az, aki felrobbantotta a Margit-hidat.” Tehát Bandi bácsi ellen használták fel azt a döbbenetét, amelyet az aláaknázott Duna-híd véletlen felroibbanása kiváltott.

813