Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 10. szám - Simonffy András: Kompország katonái IX. Sopronkőhida (történelmi kollázsregény)

Bandi bácsi szinte beszélni sem volt hajlandó a dologról. Amikor suttogva híre ment a szökési javaslatnak, egymás után odamentünk hozzá. Szentmiktóssy Pista, Révay, jómagam, mások is. De nem, ő hajthatatlan volt. „Nem szabad élnem. Ha Kiss János és a többiek feláldozták életüket a hazáért, akkor nekem sem szabad élnem.” „Többet használok a halálommal, mint életbenmaradá- sommal.”

Elhalt a repülőgépzaj, indulnunk kellett. Koczkás Gyula Győr környékére teszi a szabadulás lehetőségiét. Nem tudom... Erre a mozzanatra ott, a Hárshegyinél határozottan emlékszem. De az úton többször megálltunk1, várakoztunk még... Lehet, hogy akadt több alkalom is. De ezt a más alkalmat azért nem tartom valószínűnek, mert mi, akik beszéltünk Bandi bácsival, már tudomásul vettük, hogy elhatározása végérvényes. Elhatározásaiban pedig szép szóval, érvekkel, ráhatással meg nem ingatta soha senki. De — mint már említettem — időközben ránk is hajnalodott, s Győr környékét már világosban értük el, hogy aztán december 12-én este fél tizenegykor érjünk be Kőhidára.

A fegyhóz H alakú épületének egyik szárnyát foglalta el a Margit kőrútról kitelepített katonai fogház. Bandi bácsi zárkája a harmadik emeleten volt, közvetlenül mellette az enyém. Érintkezni azonban csak néhány nap múlva tudtunk, amikor az irodára kerültem. Fegyíházi „irnoklságom” alatt aztán naponta beszélhettem vele. Töretlen volt, mintha szellemi, politikai végrendeletét kívánná szétosztani közöttünk. A séták alatt tízpercenként váltottunk egymást mellette, hogy — ha csak rövid időre is — az ő partnereként róbassulk a köröket. Bizonyára ilyen alkalmakkor tudott vele pár szót váltani egy másik kőhidai fogoly — Rajk László is.

December 23-án este hét óra körül kísérték át a bírósági épületnek kinevezett iskolaépületbe.

Mi néhányan, akik már „ítélettel a zsebünkben”, írnokként szabadabban mozoghattunk, lent vártuk visszatértét a földszinti iroda ajtajában. Igyekeztünk leolvasni valamit az arcáról. De ő mereven, tekintetét előre szegezve lépdelt vissza cellájába, őrei között.

Mi újra behúzódtunk az irodába, telve kétséggel: van-e már ítélet? Ha igen, mi lehet az? Nem kellett sokáig kétségek között élnünk: néhány perc múlva a főfoglár jött, s intézkedett, hogy értesítsék az evangélikus lelki észt.

Így tudtuk meg, hogy ítélet az, amit előre tudtunk, mégsem akartunk elhinni, míg a leghalványabb remény is lehetet: halál.

Bandi bácsi siralomházát III. emeleti cellájában rendezték be. Révay Kálmán, Maikay Miklós, én és még néhányan meglátogathattuk életének utolsó éjszakáján. Tíz percet lehettem bent nála. Nyugodt hangon hívott fel mindnyájunkat arra, hogy sohase legyünk hűtlenek ahhoz az eszméhez, amelyért Kiss János és társai életüket áldozták. És íme, holnap ő is, éppen Jézus születésnapjának előünnepén hal meg a nemzeti függetlenség, a szabadság eszméiért. Nyugalma egyszerre volt felemelő és döbbenetes. Bárdosi lelkész az éjszaka folyamán órákat töltött vele. Bandi bácsi úrvacsorát vett magához, levélírással, elmélkedéssel töltötte hátralevő óráit.

Hajnalban, amikor zárkámból az iroda felé tartottam, egyszerre csak megpillantottam őt, amint két katona őrizetében a fainaik fordulva, hátratett kézzel állt, várva, hogy sorfal megérkezzen, és a vesztőhelyre, a bitó alá kísérje.

1944. december 24-én, reggel végezték ki. Utolsó szavai ezek voltak: „Istennek két szeme van, mindent lát! Éljen Magyarország!” (A fogoly orvostól tudom, aki megállapította a 'beállott halált.)

814