Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 9. szám - SZEMLE - Péntek Imre: Egy "arctalan" portréjához. Szervác József: Szavak hazáig
Ebben a „fekvésben” Szerváénak megadatott — még mindig — a többes szám 3. személyű fogalmazás lírai „többlete” (s nem tesz közzé Csordás Gáboréhoz hasonló cinikus-keserű vallomást: „nem nőttem oda sehova”); tartozástudatát többszörösen megkísérli bemérni: majd a sikertelen próbálkozások után hátat fordít erőfeszítéseinek. A közösségi tartalmak kibontáséihoz hiányzik belőle a „kellő elvetemültség", a tabukkal való szembeszállás igénye és szellemi bátorsága. A lemondásnak azonban ára van! Alick West Válság és kritika című tanulmánygyűjteményében található ez a figyelemre méltó kitétel: „Ha nem tudom többé, kik azok a „mi”, akikhez tartozom, akkor mór azt sem tudom többé, hogy „én” ki vagyok. Az „én'”-t nem léhet többé beleképzelni a versbe a benne érzett alkotó energia forrásaként.” Szervác József Azért és Konyákig, váltig, örökre című verseiben (főként az utóbbiban művészileg talán legérvényesebben) arról győz meg, hogy egynek tartja magát a sok közül, közösséget vállal a társakkal: az átváltozás (a jólét várába falazó- dás) kínját, gyötrelmét hitelesen állítja elénk, nagy felidéző erővel újítja meg a Kőmíves Kelemenné-motívumot, anélkül, hogy a ballada! nevet egysizer is leírná. „ ... berágódik életünk.” — veszi észre az önvizsgálat kíméletlenségével, s ennek az elviseléséhez kevés az erő, a megszerzett öntudat. A fiatal szerző növekvő kiábrándultsággal tekint szét, veszi számba esélyeit; a Jó estét kedves mintegy fordulópontja költői irányultságának: a magánélet védettségét állítja szembe a külvilág „közöny ütötte sebeivel”. (Két egymás után következő verse kötetében szinte felesel egymással, az Azért és a Jó estét, kedves; a „meg nem adom magam” a „megadom magam”-al.) Szervác nem marad adósunk a Józef Attila-i ihletésű magyarázattal sem: „ .. . Tágafob hazát, hatalmat hittem, reméltem egykor önmagámnak! Kezem alá kezesebb kedvű gépet.. Ám ennyivel be is éri, ezzel a lemondó megállapítással s enerváltan veti magát a privát létezés személyiséget óvó (és néha roncsoló) karjaiba. A fejvesztett menedékkeresés, a megszerzett öntudatról való könnyű lemondás, a személyesség körüli gondok (gondoskodások) kimetszése a nagyobb összefüggésekből fellazítja Szervác formateremtő fegyelmét is, ez a bezárulás nem emeli föl a Szégyeneim-et, a benne indukálódó általánosabb érvényű feszültség „magán-sirámokban” csillapodik el. A tehetetlenség kifejezésére azonban Szervác József szép és logikusan felépített képet talál: Nyelvem alatt fekete szálkák. Kimondhatatlan Magyarország. Ezek után lássuk a „kimondható” Magyarországot! Szervác „végső” elszámolásit készít szülőföldélményével, a „megutált kölyök- korral”, a szürkeséggel és közönségességgel, az útra tántorodás esetlegességével (Levél a szülőföldre). Némileg Utassy reminiszcencia munkál itt (Én utálom gyerekkorom!), de Szervác új motívumokkal gazdagította ezt a gyökereit kereső idegenséget és nosztalgiát, ugyanakkor a megtagadás és elfogadás közti ingadozás, a lírai szemlélet tisztázatlansága, a végső „érzelmi felhullámzás” nagyot mondó fölösleges gesztusokba taszítja a befejezést, („övebben kés, fogam közt / káromló hit és vér / ágyékomban”.) Elsiratja — ifjúsága elpazarlódó lehetőségeivel együtt — Csaba Judit dalénekest és amatőr színészt; érdekes módon itt egy elvontabb közösségi jellegű, de mégis felszólító erejű megszólaláshoz talál utat. Bella István költészetén iskolázott szép és eszméltető sorokat áldoz a mestereknek, barátoknak. (Üzenet a barátságról, Jöhet a tél ránk, József Attila!, Február 6. 1978.), hogy aztán belezuhanjon a Már szinte múlt mazochisztikus dokumentarista önelemzésébe, lelkiismeretfur799
