Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 9. szám - SZEMLE - Péntek Imre: Egy "arctalan" portréjához. Szervác József: Szavak hazáig
dalástól gyötört fohászkodásába — a túléléshez. Hadd idézzem ide fiatal pályatársa, Szilágyi Ákos egy megfigyelését: „A dokumentarizrous persze csak a stilizáló áttételesség egyik fajtája, minden többihez képes azzal a különbséggel, hogy itt az egyes, a fotográfia, a mindennapi élet kilátástalanséga felé stilizálódik a lírai személyiség.” Nos, Szervác lírai személyiségének stilizálódasa, meghatározottságának, konkrét viszonylatainak „belemosódása” környezetébe éppen a rálátás perspektíváját nem adja meg. A közvetítő elemek kiiktatásával az azonosság válik azonosulássá. Kétségtelen azonban, hogy Szervác „hosszú verse”, szintéziskísérlete a bensőség meghódítására új valóságtartalmakat sodor magával: ennek elrendezése, banalitásoktól való megtisztítása még a fiatal szerző előtt álló feladat. Llehet, hogy túl szigorúan hangzik ítéletünk. Az emlegetett versek kidolgozottak, jól szerkesztettek, azonban túl simán futnak, éppen az a saját hang, saját vállalás tűnik el bennünk, ami Szervácot megkülönbözteti nemzedéktársaitól. Furcsa kontrasztnak lehetünk tanúi: növekvő otthonossága az irodalomban valóságidegenséggel társul. A tartalmi önállótlanság (másodlagosság) aztán formai epigonizimus felé sodorja a szerzőt: sok versében bántóan, fülsértőén kihallatszik a Bella-utánzás, s pontosan az a kényszeres szóösszevonás, szógyötrés ragadta meg Szervácot, késztette „szárnypróbálgatásra”, ami Bellánál is jó néhányszor modorosságba téved (Jövőmagamrvak, Szerszámmagam, Szavak hazáig, Most nyár van). S persze ilyenkor feltűnnek a nemzedéke által vándoroltatott, közhelyig ismételgetett kép-csinálmányok, jelkép-kellékek, direkt motívumok: „tetemből kard, fű sarjad”, „hova alvad vérem”, „Kést nem- zek” stb. Szándékosan nem érintettem a „kocsma-ország” motívumát, lírai „enteriőrjeit”. Annak ellenére sem, hogy Szervác megpróbálja szociálisan értelmezni a „legszegényebb életűek” alkoholba fojtott kiszolgáltatottságát. Akárhogy is, ebből a „kocsma- perspektívából” csak periférikus szeletét látni a valóságnak, a patológia nem okvetlenül része a társadalmi létezésnek. Az „országnyi kocsimafedél” inkább elfedi azt, ami a józan napvilágra kívánkoznék. Mire biztathatom ezek után Szervác Józsefet? Arra mindenképpen, hogy ne érje be az önrombolás, az önleépülés folyamatainak regisztrálásával, ne veszítse el legjobb verseiben felcsillogó játékos (a forma biztonságát sugárzó) fölényét az embertelen ítő körülményekkel szemben, s őrizze meg szolidaritását a „történelem hézagai közt” eltűnőkkel. S ne mondjon le tartozástudatáról: önmagát szegényíti el, ha ennek elmélyítésére, deklarált szintjének meghaladására nem tesz új és új kísérletet. Legyen (költői) ereje a végiggondoláshoz, türelme a vers „végsőkig” alakításához. Tehetségének és emberségének igazi próbája ezt követeli tőle! PÉNTEK IMRE (Magvető, 1980) HELYREIGAZÍTÁS Lengyel András folyóiratunk júliusi számában megjelent tanulmányának (A freudizmus mentalitástörténeti alapjai és Ignotus Freud-értelmezése) első sorában a freudizmus szó helyén tévesen feudalizmus áll. A mondat helyesen így hangzik: Köztudott, hogy a freudizmus, amely végső soron egy társadalomlélektani (réteg) probléma individuálpszichalógiai föloldási kísérleteként jött létre, a századvégi Becsben született, s létrejötte szorosan összefüggött a „vidáman haldokló” császárváros s „Kánkánia” társadalmi feszültségeivel, lefojtott ellentmondásaival. A szerzőtől és valamennyi olvasójától szíves elnézést kér a Szerkesztőség 800
