Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 9. szám - SZEMLE - Péntek Imre: Egy "arctalan" portréjához. Szervác József: Szavak hazáig
rejtett mozgásról árulkodik. Hiszen nerpcsak valami, hanem mindig viszony, kapcsolat is.” — írja egyhelyütt. Egy életművön nyúlhat át — állítja a szerző — s még azon is túl: hadd tegyem, hozzá én. Alkotói személyiségeket köthet össze (és választhat el): megléte vagy hiánya, gazdagulása vagy halványulósa, vándorlása (az „öröklött és szerzett tulajdonságok alakulása”) segíthet eligazodni az irodalom folyamataiban. Akár abban a „kirajzásban” is, amit az „arctalan nemzedék” színrelépése jelentett. Annak ellenére, hogy Zalán Tibor találó, sziporkázó érvekkel egységesíti nemzedékét, bizonyos motívumok kiváltják a „rejtett” (ima még lényegtelennek látszó) kötődéseket, vonzalmakat: az egyéni arcélek kiválása egyben a nemzedéken belüli elkü- lönböződéshez is vezet. Mindez Szenvác József kötetét olvasva ötlött fel bennem. A fiatal szerző kétségtelen tagja a Zalán által minősített nemzedéknek, „szervesen” tartozik az „arctalanokhoz”, mégis, ha bizonyos lényegi motívumait vesszük sziemügyre, akkor előtűnnek „sereglésének” esetlegességei: míg ezek a verselemek nagyon karakterisztikusan szűkítik (és egyben tágítják) Szervác József kapcsolódási pontjait. Ne kerülgessük, mi ez (az egyik kiemelhető) motívum? Az Azért című vers nyitánya a következőképpen hangzik: Azért, mert nehezek vagyunk, Kedvesem, azért... Munkásvonat szállítja napjainkat oda-vissza, Ott gép idomít magához, leszek hű alattvalója ostoba krómacél dögöknek, karom is alkatrészük, agyam is Öértük gondolkodik, Nekik élek, már válók magam is vassá, elnehezülök ... A „nehezek vagyunk” motívumát, mely jelentős érzelmi energiával rögtön a vers elején tételeződik, a másik rész sokoldalú indoklással támasztja alá; felkavaró, ka- tartikus emberi-szociológiai felismerésekkel gazdagodik az egyszeri (be) jelentés. Szervác József a „gép-vadon” írott és íratlan törvényeivel viaskodik, s fölébük csak törékenységének tudatával kerekedhet, melynek értelmében kitűnik, hogy föláldozó- dásuk (a „kővé válás”) szükségszerű és mindennapos tapasztalát az „ígéret Földjén”. Visszakanyarodva eredeti felvetésünkhöz, ezt a „nehezek vagyunk” motívumot fellelhetjük (szó szerint) Benke Lászlónál („S lánc nyerít. Nehezek vagyunk.”), Pát- kai Tivadarnál: „nem cipelnek / taréjos csillagok / nehéz vagyok, akár a tegnapi nap”. A fáradttál súlyosodó test (és lélek) híradásai ezek. S onnan származnak, ahol a fizikai munka nem (csak) morális fennköltség, heroikus (kategorikus) imperatívusz, hanem durva életszükséglet; ahol a „visszatérő munkák és eltávozó társak” tagolják, és az egyhangú mozdulatok monotóniája koptatja az időit. Persze, ez a származtatás líratörténetileg is azonosítható: József Attila hasonló motívumai csengenek vissza bennük. Bonyolultabb és áttételesébb Szervác József kapcsolódósa Pass Bajos versvilágához, de mindenképpen meghatározó. (Egy példa: az Első rekviem és a Szégyeneim hangütése, motívum!eleltetése.) Eddigi okfejtésünk arra volt hivatott, hogy Szervác József alkotói egyéniségét kiemelje a nemzedéki „arctalanságból”, és egy lényegesnek ítlét motívuma alapján bizonyos körben próbálja elhelyezni, verseit értelmezni. S kötetének fülszövege szerint erre maga is igényt tart: „... és hiszem, hogy a vers ma is lehet több, mint egy szűk értelmiségi kaszt társasjátékának eszköze.” Azt mondtuk: „bizonyos körben”. Emberileg-szociológiailag-történelmileg jól bemérhető ez a tér: a hetvenes évek munkáséletének rekvizitumai (műhely, kocsma, albérlet, lakótelep) határolják, „az igazán csak átmeneti otthontalanság” díszletei, s körül van kerítve az „átrétegződés” kudarcaival, gyökértelenségével, s mindazzal a kallódással, ami ma (is) osztályrészül jut a munkóssorból kiemelkedni vágyó, értelmiségi létformával kacérkodó fiatalnak. 798
