Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 9. szám - SZEMLE - Lőrinczy Huba: Út az identitás felé. Tóth Judit: Kifutópálya

egy idegen közegben, egy másmilyen életprogrammal szembesülvén eshetett meg ez a csoda. Paradoxul hangzik, ám igaz: Párizs s egy francia férfi kellett ahhoz, hogy Franciska valóban magyarrá, nővé és felnőtté válhassék, hogy méltán kopjék le róla a „Trot” titulus, Dickens Copperfield Dávidjának beceneve. Szó sincs természetesen teljes újjászületésről. Hősnőnk „fájvirág” ember továbbra is, őrzi génjeiben és emlékeiben az eleve elrendeltet és a jóvátehetetlent, léte mégis fölegyenesül és kivirágzik, napra, hitre, örömre sóvárogván. El tudja viselni már az élet örökkön kavargó, olcsó vagy félelmetes karneválját, a .marionettfigurákat, az üres pózolókat és mímelőket — a világszínház, a bábjáték bizonnyal legállandóbb metaforája, vezérmotívumként viselkedő eleme a regénynek —, mert valódi értékkel, emberséggel és biztonsággal is találkozott. Otthont lelt valahol, bár nem Tamási Áron Ábelének módján. Két kötődés, két haza az ő osztályrésze. A „Föl-fölhajtott kő” francia földre hull ezúttal, de soha nem feledheti, honnan érkezett.

Az identitás keresésének s a lélek nehéz oldódásának regénye a Kifutópálya. Hosz- szú az út a légikikötő kábító, áttekinthetetlen kavargásába érkező Váry Franciskától az ugyaninnen távozó Vary Franciskáig, s eme belső mozgás elmélyült, intellektuális ábrázolása a mű legnagyobb erénye. A kibontakozás, a metamorfózis vajmi csekély esélyű kezdetben. A Párizsban leszálló kis, szürke veréb — oldalán a magabiztosságtól, a primitív, megingathatatlan öntudattól duzzadó Bóna tanársegéddel — az ije- delmes magány, a riadt idegenség napjait éli eleinte. Szálloda, egyetem, utcák és emberek bénító közönye és fölénye zsugorítja szinte semmivé. S olyan az idő is, amely magányba, elesettségbe lök. Fáztató, csatakos az ősz, eső zuhog örökkön, köddel, nyirkossággal telik meg minden. A tél hasztalan közeleg, villanó, kemény, tiszta fagyok helyett marad a lucsok, az eső egyhangú bánata. Egyszersmind didereg test és lélek, s akár ha a sorsában gázolna, úgy lábalja meg Franciska a pocsolyákat. Arcát naponta „leöntik a névtelenség csészényi hideg levővel”, mígnem ráérez egy estén a legnagyobb veszélyre: „Jön-megy az ismeretlen, esős szövevényben, és lassan leázik róla az arca, mint egy papír, talán evvel együtt minden egyéb, a honosság, a lakcím, az a néhány biztos kötés is elolvad az idegen légköri viszonyok közt.” A hirtelen rémület, a magamentés pánikos mozdulatával kétfelé is kapaszkodni kezd. A traumákkal, tragédiákkal zsúfolt múltba (most nyílik meg a nagyanyjától kapott, a negatív időt őrző boríték), s a jelenbe, a Budapesten megismert francia orvosba (kiről még nem sejtheti, hogy a jövője, gyógyulása lesz). Kettős, egymást kiegészítő és ellenpontozó mozgás megy végbe eztán a regényben. Mind mélyebbre széliünk a múltnak kútjába, feltárulnak a rettegés, az irracionalitás bugyrai, hogy közben mind hívoga- tóbban, parancsolóbban derengjen a remény, a szabadulás fénye is. Mozart Rekviemje hangzik föl a két mozgás metszéspontján, a gyász és az ígéret kórusával, lezárván az emlékezést, megnyitván a jövőt. Franciska pesti szerelmének, Ádámnak a zenéjéből a jóvátehetetlenség, a hiábavalóság, az oldhatatlan világidegenség jeges szele fútt, s ez a sikoltó disszonancia testesítette meg a lány egyik életlehetőségét. A mozarti Dies irae fenségesen komor dallamában ismerheti fel a másikat, a gyászban élő erőt, a tragédián is átfénylő reményt. Mostantól elfogadhatja mór a maga múltjának démonait kemény akarattal, eltökélt racionalizmussal megfékező francia orvos filozófiáját: nem kövesedhetünk bele a tagadásba, a sértettségbe, nem a halál, a tragédiák, hanem az élet és a hit dimenzióiban kell az embernek léteznie. Tudnia kell, mi van a háta mögött, mégis előre kell néznie, a múltat nem elfelednie, hanem vállalnia keli. Vállalni „a század botrányát”, a félzsidó származást, a füstté lett vagy jeltelen sírban pihenő szülőket, az életveszélyben, majd örömtelenül lepergett gyermekkort, a folytonos otthontalanságot, a megannyi hántást, gyötrelmet és traumát. Bors Ádám zeneszerző megválthatatlan ember immár. Kommunikációképtelensége, lelki impotenciája — a regény elharapott utalásai ezt sejtetik — rég átcsapott testi impotenciába, s csupán szánalmas és kétségbeesett mutatványokkal vásárolhatja meg néhány órára a többiekkel való azonosság látszatát, akár a banketten. Kilépett ő a való világból, amelyben Julien Bessodes olyannyira benne él. Megható és reménytelen hát Franciska valahány erőfeszítése, mentési kísérlete, azé a Franciskáé, aki maga is gyógyítóra szorul. A lány visszatérülhet még a veszélyes útról. A Julienből sugárzó nyu795