Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 9. szám - SZEMLE - Lőrinczy Huba: Út az identitás felé. Tóth Judit: Kifutópálya

galom és hit, a szerelem katartikus élménye megadja néki a bizalmat s a jövőt. Arra döbben rá, amit az Illyés-vers — Bernáth Aurél egy képe alá — oly kőbe véshető tömörséggel formuláz: „A legnagyobb bátorság a remény”. Leckének, élethossziglan tartó tanulságnak ez nem is kevés.

Franciskának azonban nem csupán az előnytelen külső indukálta félszegségtől, a gyötrelmes múlt traumádtól, a zsigerekben megbúvó riadalmaktól és haláltudattól kell megváltódnia. Szabadulnia kell — s kitágul, a partikularitás fölé magasodik a mű ebben a vonatkozásban is — a nemzeti kisebbrendűség téveszméjétől, . magyarságkomplexusától” szintúgy. Kétféle lelkialkat, kétféle múlt, kétféle jelen találkozik a Kifutópálya lapjain, egyéni és nacionális értelemben egyszersmind, kétféle gyanakvás és idegenség néz farkasszemet egymással, hogy enyhüljön, oldódjon, ámde teljességgel meg ne szűnjék utóbb a különbözéstudat. A nagyobb, a gazdagabb, a történelmében szerencsésebb s ezért fölényes, lesajnáló magahittséggel teli nemzet mentalitása ütközik meg az „ott lenn” (Iá bas) élők túlérzékenységével, könnyen sértődő, riadt és dacos világával. Egyenrangúságot, elismertetést sóvárog az egyik, nem is hederít e vágyra a másik. Bántó tájékozatlanságok szembesülnek: Amerikával azonosítja következetesen Franciaországot a magyar taxisofőr, a Bajkál-tó országaként aposztrofálja hazánkat a francia nyelvtanámő. Amott a kastélyokba, lenyűgöző ka- tedrálisokba épített történelmi folytonosság, büszke identitás, emiatt a katasztrófáktól szétzúzott, szegényes, rosszul restaurált műemlékek. Fitogtató jólét, szabadosabb magatartás amott, kifoszrtottság, lassú tápászkodás, zordabb viselkedési normák emitt. Kétféle irodalmi élet, kétféle műelemző gyakorlat, kétféle sztereotípia; az elszemélytelenedés, az öncélú formalizmus és a sémák, a vulgarizálás végletei. Ott a növekvő közöny, az elidegenedés világa, itt még az összetartozás akolimelegének maradéka. S Franciskában szikráznak össze az „ott” és az „itt” szélsőségei. Nehéz a tusa, nehezen szabadulhat komplexusaitól ezúttal is. Julien tői tanulja meg, értelmetlen a görcsös bizonykodás, a sértett félrehúzódás. A nemzeti történelmet — csakúgy, mint önnön múltját — nem mindenáron elismertetni, dacos-szégyenkezve magyarázni, hanem emelt fővel vállalni kell, elvégre „nehezebb föl tápás zkod ni, mint állva maradni. — De szép.” Leckének ez sem akárminő, s csak ezt megértvén követheti Franciska a szerelem gravitációját, élhet majdan — a mű jövő idejében — francia földön is magyarként.

Tóth Judit egyik legnagyobb erénye — említettük volt — az elmélyült, imponde- rábiliákra folyvást ügyelő lélekábrázolás, a legparányibb belső elmozdulások finom analízise. Mindennek jelentősége van itt, gesztusnak, tekintetnek, szónak, hallgatásnak. Kivált a hősnő fölegyenesedésének rajzában remekel a szerző, ámde Bors Adóm kozmikus magányának kórlapját avagy az apai nagyszülők kíméletlenül őszinte jellemzését szintúgy említhetnék. Kár, hogy épp a gyógyító, Julien doktor alakja elmo- sódóbb, nem oly pregnáns körvonalú. Formátumát, jelentőségét bizton értékeljük, kevésbé a jelenéhez, megszenvedett filozófiájához vezető utat. Feltűnik, mily nagy szerep jut a regényben a tárgyaknak, a múlt valódi vagy imaginárius relikviáinak, egy- egy szituáció pontos rögzítésének, az esetlegesnek tetsző „objektumoknak”. A magány, az idegenségélmény csakúgy testet ölt bennük (néhol Pilinszky lírájára emlékeztetőén), mint egy bensőségesebb, antropomonfizáló szándék. A megfoghatóba költözik a megfoghatatlan, az emlékezés különös mechanizmusát jelzik, irányítják e tárgyak. Érdekes és modern a mű időszerkezete, múlt-jelen-jövő lélegzik együtt, látszatra szeszélyes szimbiózisban. A fő történet, a fiktív jelen linearitását minduntalan megbontja a múlt, hogy olykor a cselekményen túlfutó jövőből is kapjunk egy-egy metszetet. S noha ez utóbbit adagolja Tóth Judit a legfukarabbul, nincs kétség: mindvégig a sorsát meglelt asszony, Vary Franciska emlékezéseit olvassuk, a visszanéző öntudat kihagyásaival, fegyelmezett csapongásával találkozván. Jóleső, leheletnyi irónia vonja be a történetet, s a költőről vallanak a stílus finomabb árnyalatai, a váratlan metaforák és hasonlatok.

Első regénynek meglepően érett mű a Kifutópálya, mégsem hallgathatunk egynémely esendőségeiről. Ügy tartjuk, végére ér a 21. fejezettel az igazi epikai lendület, s lényegesen fáradtabb, ernyedtebb a könyv utolsó harmada. Eme részleges kifulla796