Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 9. szám - SZEMLE - Lőrinczy Huba: Út az identitás felé. Tóth Judit: Kifutópálya
Űt az identitás felé TÓTH JUDIT: KIFUTÓPÁLYA Jn egy szál deszkán érkeztem ide és nem tudtam, mi átcsapott fölöttem, a vízözön, hagyott-e valamit. Én nem tudtam, hogy mégegyszer szelíd leszek és nézem: minden változik és nőni kezd, suhogva bomlani . . (Tóth Judit: Üjra szelíd) Csábos az alkalom:* miért is ne tekinthetnek alig álcázott önéletrajznak Tóth Judit első regényét, egyes szám harmadik személybe transzponált curriculum vitae-nek, afféle autabiográifiával túltelített, modem szemléletű és technikájú, ámbár fordított előjelű Érzelmek iskolájának? Könnyű s mégis látványos, evidenciákkal kecsegtető, mégis roppant olcsó vállalkozás volna itt (is) a szembesítés, a közvetlen életrajzi megfeleltetés. Épp csak a lényeg sikkadna el az azonosságok, a majdnem-egybeesé- sek előszámlálása közepeit: az a distancia, amely hőst és szerzőt — túl minden egyezésen — folyvást különböztet egymástól, az a művészi, jelentésbeli többlet, amely a könyvet a pusztán magánérdekű és -érvényű szférából, az esetlegesből, a partikulárisból az egyetemeshez, a nembelihez közelíti. Üjfenit megbosszulná magát az életrajzi szemlélet; a mellékes, az elhanyagolható tolakodnék ilyképp a valóban fontos elébe, nem hatolna a mű felhámja alá, csupán banalitásokat konstatálna a biográfiai szembesítésben üdvözölő módszer. Tény, hogy Tóth Judit a szokásosnál többet markol át regényébe a vele történtekből, az átlagosnál jóval sűrűbben és csekélyebb stilizálással kölcsönzi hősének tulajdon külső és belső életútja elemeit. Tény, hogy ugyanaz az élménykor és valóságanyag tárgyiasul ezúttal epikává, amely három verskötetének is legfőbb ihletűje volt: a múlt, a lélek makacs és gyötrő traumái, az oldódás áhítata és ujjongása, a kettős kötődés, a „kettévált személyiség” gondja, örömös fájdalma — folytathatnék. Nem tovább, eddig tart csupán az életrajzi megfeleltetés hatálya, a műnek minden egyébért önmagáiban kell helytállnia. A biográfia fedezete nélkül. Korántsem hibátlan, ámde felette tanulságos s mindvégig igényes, intellektuális szövésű könyv a Kifutópálya. Illik reá, noha nem maradéktalanul, az ifjú Lukács definíciója: „A regény a kalandnak, a bensőség önértékének a formája; tartalma ama lélek története, mely éppen elindul, hogy megismerje önmagát, mely kalandokat keres, hogy próbára tegyék, hogy általuk igazolva magát, megtalálja saját lényegét.” Tóth Judit hősnője — Váry Franciska — roppant tétován keresi, inkább elfogadja csak a „kalando(ka)t”, a próbatételt, cselekvése (híján valódi akcióknak) főként a lélek mozgásában objekfiválódik, hogy a mű végére így is eljusson az önismeret, a viszonylagos önazonosság, a relatív harmónia kegyelmi állapotába. Megfelelően a hősnő passzív, tűrésre, szenvedésre berendezkedett alkatának, célszerűbb nev.elődési, mintsem nevelési regénynek (Erziehungsromannak) mondanunk a Kifutópályát, s — szemben a műfaj klasszikus, balzaci, flaubert-i mintáival — nem az illúzióvesztés, hanem a hit, az életkedv visszanyerésének folyamata szemlélhető benne. Váry Franciska a cselekmény lezárásakor sem simul egybe problémátlanul a világgal, örök otthon- talansága mégis szűnőfélben, a lélek gyötrő görcsei oldódóban. Nem csupán a tragikus árnyakkal teli múlt elhordására, hanem a jövőre és az örömre is alkalmas lény immár. Lehámozódott róla (vagy legalábbis fölszakadt) a folytonos sértettség, a félszeg elkülönülés, a keserves idegenségtudat burka, s test és lélek dacos szüzessége megszűnvén, befogadhatja végre a világot, s befogadhatja őt is elvégre a világ. Csak 794
