Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 1. szám - TANULMÁNY - Pomogáts Béla: Költő a háborúról. Pilinszky János: Harbach 1944

Nemes Nagy Ágnes, Rákos Sándor, Rába György, Szabó Magda, Jánosy István és mások képviseltek. Közéjük tartozott Pilinszky János is.

A Harbach 1944 tárgyias képsorának a tények költészetéből kibomló látomások adnak elvontabb értelmet. Értelmet, amely már nemcsak a kis ausztriai faluban látott íogoiycsoport végzetére, hanem a fasizmus minden áldozatának, sőt magának a halandó emberi lénynek végső tragédiájára utad. A látomásosság fokozatosan szövi át a valóságos képeket. Az első szakaszban leírt jelenet még a tapasztalat köréből való. Csak egy jelző: a szekér elé tett „roppant” árulkodik arról, hogy lassan megindul a valóságos méretek látomásos megnövelésének folyamata. Ez a folyamat a második szakaszban válik határozottá: „Vonják a növő éjszakával / növekvő óriás kocsit.” A kővetkezőkben tovább növekszenek a képméretek: „Viszik az utat és a tájat, / a fázó krumplifoldeket (...) A falvak kitérnek előlük / és félre állnak a kapuk, / elébük jött a messzeség és / megtántorodva visszafut.”

Innen kezdve a látvány véglegesen látomásba fordul. A halálba menő foglyok tragédiáját költői vízió jeleníti meg: „...törzsük már a némaságé. / Magasba márt-' ják arcukat, / feszülten mintha szimatolnák / a messze égi vályúkat. / Mert fogadásukra már készen, / akár egy megnyíló karám, / kapuit vadul széttaszítva / sarkig kitárult a halál.” Az erőszakos halál ténye, bármennyire a megszokott 'tapasztalatok körébe tartozik, különösen a fasizmus végső háborús tombolását tanúként megismerő költő számára, mégis elfogadhatatlan. Képtelenségét hitelesebben ragadja meg a látomásos szemlélet, mint a tárgyilagos. Jóvátehetetlen „botrányát”, a maga igazi szörnyűségében, a vizionárius költői képzelet fejezheti ki.

A tárgyias és a látomásos szemléletnek közös művészi feladata van. A „tények költészete” szinte észrevétlenül fordul a „látomások költészetébe”. A két szemlélet váltása mégis megfigyelhető. Az első képek tárgyszerű világát lassan látomásos képzetek szövik át. A vizionárius szemlélet azonban csak a költemény záró szakaszainak halállátomásában lesz uralkodó. Addig egymást egészíti ki a két szemléleti forma: a tárgyilagos leírást a látomás emeli meg, a víziós fantáziát a tárgyszerűség tartja a valóságos látvány közelében. Az éjszakával növekvő kocsi, amelyet a halálra gyötört emberek vonszolnak, mitikus értelmet kap. Ám e mitikus régiókból a képzelet nyomban visszakényszerül a földre: az egymást is vonszoló fogolycsoport látványához Majd ismét merész szökkenés következik, a néma vonulás látomásos képe, amely a halálba igyekvők mitikus útját mutatja: a félreálló falvakat és kapukat, a futó mesz- szeséget. A képzelet szárnyalni kezd, s a látvány megint földre kényszeríti. A foglyok lassú lépteihez, a faoipők zörrenő zajlóhoz. Hogy ezután megállíthatatlanul lendüljön előre, s rajzoljon a magasba vad látomásokat: a halál látomásait.

A látomásos szemlélet felmagasztalja a halálba űzött foglyokat. Egyszersmind túl is mutat sorsukon. Kitágítja, pontosabban megszünteti az időt. A harbachi fogolycsoport sorsa és szenvedése időhöz kötött. Erre utal a vers címében szereplő évszám is. A látomásos képzelet általánosabbá és elvontabbá teszi a helyhez és időhöz kötött emberi tragédiát. Emléket állít mindazoknak akiket a fasizmus hurcolt el, gyötört meg és üldözött a halálba, Emléket állít a KZ-lágerék névtelen foglyainak, a világ- történelmi „botrány” minden áldozatának. Azoknak a millióknak, akik porosán és fáradtan, éhezve és fázva, telve rémülettel, megmerülve a megaláztatásban léptek be a halál sarkig tárt kapuján. Pilinszky János verse rekviem. Halotti búcsúztató és sirató, amely végsőkig pontos képet ad az áldozatok sorsáról, ugyanakkor felmagasztalja, 'gloriíikálja az áldozatokat.

A tárgyias képek szenvedésről tudósítanak, a látomásos képzelet mögött szenvedélyek parázslanak. A versben mégsincs közvetlen nyoma a fájdalomnak és a rettegésnek. A forma fegyelmezi és rejti az indulatokat. A belüliről sugárzó szenvedély, amely az emberi gyötrelmek körében szerzett tapasztalattól kapja erejét, végsőkig letisztult művészi formában ölt alakot. Pilinszky a Nyugat „harmadik nemzedékének” költői hagyományát örökölte: a pontos és tiszta képeket, a kötött versforma rendjét, a műves erényeket. Rónay György találó módon állapítja meg, hogy távol áll költészetétől a bravúr, a látványosság és a formabontás. Jól kidolgozott formai hagyo70