Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 9. szám - SZEMLE - Csapody Miklós: "Sürgetek sajgó igéket..." A cselekvő remény alakzatai Farkas Árpár költészetében

dig halálban, elmúlásban, / csak felépül bennem az a győzhetetlen másik.” Maradt tehát a lóz s a remény is, annak vágya, ami a Sectio Caesarea himnikus szerkezetét a ,.kettős születés énekévé” teszi: hogy „Kínná lombosodó konok küzdelemben / teljes- ember-arcod végre megszülessen.”

(Sürgetek sajgó igéket) Majd egy évtizednyi várakozás után 1979 végén jelent meg végre a látszólagos, többektől elhallgatásnak vélt téllevonulás: az önépítő küzdelmek hosszú évei után a harmadik verseskönyv, az Alagutak a hóban. Feladatát: a nemzetiségi kollektívium megmaradást parancsoló sorshelyzetének kivetítését és ennek vonzatúban önnön közemberi és lírai személyisége állapotainak, reflexióinak megörökítését rendkívüli sokrétűséggel, élesre edzett, hézagtalan képi szerkezetekkel valósítja már meg a költő, bár a vékony verseskötetben akad néhány olyan megoldás is, amely alatta marad a föltűnő homogenitású versvilág egyenletes színvonalának; úgy tetszik, ebben a tekintetben a Jegenyekor ha nem is zártabb szerkezetű, de magas minőségében egyöntetűbb kompozíció volt. A kötet érzelmi, gondolati és a lírai világkép egészét illető, alapvető vonulatrendszere mégsem csak a változatlan meghatározottságokat szökteti szembe, de egyértelműsíti Farkas lírájának azokat a korábbi jelzéseit is, amelyek az igen erős önkontroll működésétől kísérten a lírai személyesség, a moralitás kifejezésének erős differenciálódása irányába mutattak. A létviszonyoknak, a költői kor- és helyzetérzésnek az elkomorodása, a leszorítottságnak és elzártságnak a körülményektől elevenen tartott létélménye sűrít és szelektál a motívumanyagban, de új elemeket is beépít: a korábbi periódusok jelentéseinek továbbépülésében erőteljes koncentrálódás figyelhető meg, mindenekelőtt a hó-tél köreinek finom árnyalataiban; más motívumok és vershelyzetek szerepének a fontossága csökken, illetőleg ismét más (korábban néven nevezett, kimondott) tartalmak kapnak jelentésük súlyát nagyban megnövelő fogalmi-képi megfeleléseket. Morális meghatározottságát, autonóm elkötelezettségének tanúságait már láttuk ennek a költészetnek, s a minden tekintetben hitelesített cselekvő reménység gyökerei sem ismeretlenek — az esélyek csökkenése nélkül az életterv végrehajtásának a közegellenállása nőtt meg. „A történelem hidegével, a mostoha sorssal dacoló ember erkölcsi szilárdsága olyan erővé válhat, .amely adott esetben képes az események kedvezőtlen alakulását megakadályozni, vagy más irányba terelni” — írja ugyancsak modellfogalmazó érvénnyel Gáli Ernő, éles fogai™ különbséget téve a „vigasz-remény” és a cselekvő reménység tartalma között. A versek tanúsága szerint az Alagutak-ban sem a mégoly tiszta, ám elérhetetlen álmok képzeteit vagy a visszavonulás árnyait kell látnunk, hanem ennek a cselekvő remény nek a „harmadik alakzatát”, az önállítás mélyen humánus, kemény izzású biztonságát. A Jegenyekor kötetszerkezetéhez hasonlóan az Alagutak a hóban is „az Ige, a Szó” erőpróbáinak két végpont közt feszülő íve; benne az a megoldás is erősíti a kompozíció zártságát, amelyik a oo dúdoló előverse és a záró Dúdoló oo közvetlen szomszédságába két kulcsverset illeszt, A hó szagát és a címadó nagyverset. A hó szaga az oly sokszor fölhasznált s részint már kettős jelentéssel használt szimbólum tartalmait az egészre kiterjedő érvénnyel véglegesíti: „idecsap j veszély és tisztaság szaga ,— a Hó!" (kiemelés Cs. M.). A °° dúdoló, amelynek fordított strófarendje a párdarabban jelenik meg, pozitív tartalmak: megtartás, segedelem, önfelosztó áldozat éneke:

Havazás lennék, lengőn áldó, gyűrött arcokra, földre szálló, vigasztaló—nagy csöndes ének, lélegzete a mindenségnek.

A Tartalékaink azonban már az önösszeszedés szükségességére figyelmeztet, hiszen „Tél jön.” A késmotívum itt is föltűnik — először a Hét törpe c. versben —, arra a

784