Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 9. szám - SZEMLE - Csapody Miklós: "Sürgetek sajgó igéket..." A cselekvő remény alakzatai Farkas Árpár költészetében
sajátos jelentésbeli kapcsolatra is utalva, amely a Másnapos ének címadó versét és a Jegenyekor~beli, a Thackeray emlékének ajánlott verssel összeköti (A kerti törpe). A figyelem most elsősorban a törpe-motívumra terelődik: „...hét törpe éber / az idegeimben. / Ácsolják mosolyom, / düheim pangván, / szikrázik szívemben / hét pici csákány.’’ A Másnapos énekben „.. ■ a rémület faggyas csonkjait szorongató / hét törpe ül a virradat mélyén”, a Thackeray-groteszk hitvány és gonosz kertitörpéje pedig már egyértelműen a leselkedő, ellenőrző és elveszejteni akaró ármány jelképe. Az Alagutak... törpéi a mesevilág alakjai, de ezen az asszociációkörön belül is megőrzik a hamisság képzetét; — a valódi indulat: „Sebaj, ha kitetszik: / göcög az ének, / foga fehérje Hófehérkének...”. Más jelentéssel töltődik a motívum a Körhintában, egyszersmind érzékelhetővé téve az „orra bukva az avaron” helyzetéhez mérhető változást: „Avarban derékig Héttörpe-Én, / tűnik, hogy lengek a mesék tején. / Lehet, csak valaki játszik velem, / lehet, nem ősz ez, csak történelem.” Az önfeladás kórokozóinak melegágy!, „fülledt félhomály”-állapotát rögzítő Duruzsolások ugyancsak a korábbi versek között talál párdarabjára, előképére a Köszörű-időben: „Ó, hát mégis kivert a láz e köszörű-időbe!” (1968) — „csak a behízelgő és engesztelő, / nyájba terelgető duruzsolások, / rábeszélt ösztönök hízlalgatói, / kukoricahajra térdepeltetői Értelemnek, j ők, csak ők vernek ki immár a didergő időbe, / sohasem az Ige, a Szó.” (1979). Az első indulás érzelmi helyzetére, a világjárás kötéseket erősítő benső állapotára emlékeztet a korábbi Idegenben és a Hó az Alpokban után a szülőföld ideiglenes elhagyásának, a Határátlépésnek a gondja, hitvallása: Kétmillió arcnak ránca, sorsnak konca — és kölönce jő velem a bal zsebemben dohányporral elkeverten, anyaföldem — minden kincsem és kölöncöm — menekítem: nosza rajta, ha tudjátok, vámoljátok, vámosok! A kitárulkozó, meleg ragaszkodás ugyanígy emeli számyalóvá A káprázat óráinak szép vallomását: áldd meg mennyhuzatos párnám —; földem, anyaföldem, napkeleti ékem, szegénységem, én pogány kereszténységem — Az utazás és az otthon távlati látványának élményére és asszociációira született A behavazott szószék is, amely színtere a Kányádból Szocs Gézáig az újabb lírában nemegyszer fölidézett Bécs, ott is a Kapisztrán János elhagyott szószéke; a távolban is fölismert rideg realitás érzelmi ellenpontját a „józan ragaszkodás, / áradozásra és adakozó szerelemre pirkadó / hajlam” vallomása adja meg (Maradok). A költő nem rejtőzik el önmaga változása, ifjúsága „behavazódása” elől sem, és bár parázsevő táltosa csontos hegyilóvá vedlett, a lét valóságával együtt alapállásának lényege változatlan: Lehet, hogy majd a távol pislogó fényei előtt elhalkul a hó, de sohasem a fagy, a fehérfogú tél, a fölmárványló néma szenvedély. (Lovas) Az eddigi küzelmekre tekintő számvetés-változatok egyike a Szénásszekerek — ebben is csak az ifjúság életszakasza múlt el, s bár már „nem lehet / lánggal / röntgenezni j a fenyőket!” — mégsem a halál sejtelme, a meghátrálás árnya közelít, A Nágyszoros 735
