Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 9. szám - SZEMLE - Csapody Miklós: "Sürgetek sajgó igéket..." A cselekvő remény alakzatai Farkas Árpár költészetében
a bot meg ez a mitikus keleti szél. / Legfennebb megszusszansz még egyszer / a szakadékok széleinél.” * (forogva mennyköves határon) A líra élvonalába emelő igazi meglepetést a Jegenyekor ötvenöt verse jelentette 1971-ben. Ezzel a kötettel vált Farkas Árpád véglegesen számontartandóvá és valóban ismertté immár nemcsak nemzedékének szóvívője- ként, hanem kiformálódott, erőteljes karaktere okán olyan lírikusként is, akinek konok tisztaságú, szenvedélyes fegyelmezettségű versei már nemcsak irodalmi esteken hangzottak föl, de sűrűn idéződtak baráti együttlétekkor is, s gyakori szó esett róluk és költőjükről egyetemek tanári szobáiban is. A Jegenyekor verseinek kisebb hányada már a Kapuállító ban megjelent ugyan, zárt egészekké csiszolt új változataik mégis új izgalmat, teljes élményt jelentettek az új versesköcnyv szigorú rendjébe illeszkedve. A J egenyekörről szólva mindenekelőtt arra az etikai-érzelmi, világ- és történelemszemléleti homogenitásra kell rámutatni, amely tartalmainak gazdagodásával és a képalkotás módszereinek finomított pontosságával teszi nyilvánvalóvá a versvilág szerves folytatás-voltát. A teljes költői formátum méretei és képességei bontakoznak ki benne, s miközben a lírai alkat rálel önkifejezésének a tragikumtól sem távoli, természetes módjára, véglegesen és végletesen is reálissá válik számára a növekvő nyomással terhelő külvilág. Farkas Árpád hirtelen érkezett el „a szakadékok széleihez”; létélményének alapképlete nem változott, s megmaradtak morális közösségi-közéleti rnegha- tározotságai is, az önazonosság védelme a hit és a nem föladni való kemény bizakodás fedezetében. Mindez a kötet említett zárt, imponáló egyensúlyéi szerkezetében formát öltve nemcsak a Másnapos énekhez viszonyítható fejlődést mutatja meg, de a világlátásban és létértetanezésben, valamint igen szembetűnően a motívumanyagban is, előreveti az Alagutak a hóban verseinek komor, behavazott lírai tájait és a nem is annyira metaforikus küzdelem sorsvállaló erkölcsiségét. A kötetegész két szélső pontján a Por és párverse, az Itthoni Hamlet áll, a föld igazi történelmét, annak jelenvalóságát kereső és a reális jelent fölismerő két ének. Az elindulás szándéka és első köre nem ismeretlen: „egy szusszanással közelebb” kerülni megint a földhöz. A vízdós elemekre épített A kályhák lázadása a költő korábbi fölismeréseiből született manifesz- tum: „Túlfűtött álmok ravatalánál / kezdhetünk új éneket”. Üjat, mitosztalant, érvényeset; — „ne hozná magával ő is / az agyon pofozott romantikát” — ez a Sectio Caesareának a megszületendő gyermekhez forduló óhaja. „Építs palotát! — írta Farkas még a Másnapos énekben — S míg építesz, ó, vasnak kell, kőnek kell lenned a hitben’' (Kérelem). De míg a Bűvölőben a tisztító szélihez fohászkodott, most a fölszálló áldozati füst, maga az áldozat értéke válik a 'hit forrásává: ... megégetett hiteknek füstje, felszállj, szívünkön átremegj, adj új hitet a harchoz, ne hagyd, megmossák arcuk benned a fenegyerekek; röpíts a virágmáglya liliomsikolyába, remegj végig a fákon, lebegj a tulipánon, violám, egyetlen kincsem, egyenes hátgerincem, te óvj meg! (Nyarak füstje) Ezzel a Nagy László-i indulatokkal is rokonságot mutató verssel motivikus egységet 781