Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 9. szám - SZEMLE - Csapody Miklós: "Sürgetek sajgó igéket..." A cselekvő remény alakzatai Farkas Árpár költészetében

alkot a kötet címadó nagyverse, a Jegenyekor, de ennek üzenete már kijelentés — fölverő riasztás és sürgető vészjelzés:

S nincs futamodás — — — ködben a jegenyék!

Szárnya sincs a szélnek!

Fölhúzva, mint fazékban az óra, a mélyben élnek, akik élnek.

Szívem alatt a villám: itt az gyújt tüzet, és más út sincs, csak föl, mint üst alól a füst csak föl!!! mint a / ü s t

A balladisztikus hangvétel és a „lírai realizmus” néhány tökéletes darabja (Balladácska, Kocsmafüst) mellett a Mikor az öregemberek mosakodnak, a Műtét és A Nagyhatár zsoltáraiból áradó gazdagságú prózaversei szürrealisztikus természetükkel, intenzív képiségükkel Farkas lírájában egy, még végig nem járt út nagy lehetőségeire mutatnak. Mellettük igen fontos helyük van a .történelmi sorshelyzeteket mába transzponáló, az erkölcsi ‘konfliktust értelmező és a példa tartalmait értékesítő érett történelmi verseknek is, amelyek nemcsak az elődvállalás természetes gesztusával neveznek meg kort és tanúságot, de bennük kényszerítőén erkölcsi természetű a megjelenítés szándéka is (Parasztháborúk, Táboriták, A korona, Dózsa-arc, Körösi Csorna Sándor). A kötet legfontosabb motívumai a téli táj, a fagy, jég, hó és a kések, s ezekhez a pusz- tulásmotívuimoklhoz társul az árvíz képzete is (özönvíz). A behavazottság állapota és annak következményei a hordozó képi szerkezetekkel együtt erős hagyományos gyökérzetre mutatnak; ez a hagyomány, amint llia Mihály találóan megállapította, Farkas Árpád költészetében a régebbi erdélyi tájlíra olyan átszemélyesített öröksége, amelyben a mondandó áttétel nélküli én-verseket hoz létre. Következésképpen ez a direkt, tájbahelyezett személyesség azt a fajta metaforikus követettséget. szűri ki, amely a „leírt világ” és az azt szemlélő szubjektum kettőssége esetén „védettséget” adhatna a lírai énnek. Ez az áttűnő azonosság Farkos képalkotómódjainak egyik jellegzetes alaptípusára mutat. A Jegenyekor tájélménye egyneműbb, ugyanakkor árnyaltabb is, mint a Másnapos éneké volt: néhány őszi tenmészetkép fölvillanása mellett az elzártságával riasztó táj válik sokrétű variációiban a küzdelem állandó színterévé, a kiszolgáltatottság jelképévé:

A hegyek alatt alszanak a falvak, ráncos kis öklüket szájukba veszik.

Bajszukon sás susorász, fölöttük fagy sarabolgat, hajukat havak lengetik.

(Fehérben)

A vének „ülnek az eresz alatt az áttetsző /időben; hó hull, hatalmas / előázsíai pely- hekkel havazik.” A megbénítottság ellenében a Csak csend ne legyen indulatával veszi föl újra a harcot a költő Az iszony ellen: „Csak én, a kihajtott ingű naiv kölyök, , megyek, hadat toborzok az iszony ellen s megütközök.", — éppúgy a Húszévesen energiáival vállalva a küldetésnek az összefogásra serkentő feladatát, mint ahogy az ütközést egyedül állva „maga áll munkába” a harmadik kötet A szivárgásban című versében is. A tűzrakó tudja, ha elaludna, a „Hadisten” „ránk küldné a fagy kutyáit!”.

782