Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 9. szám - SZEMLE - Csapody Miklós: "Sürgetek sajgó igéket..." A cselekvő remény alakzatai Farkas Árpár költészetében

kor Farkas Árpádban a költői teljességvágy reményteli törekvéseit köszöntötte: „örvendezzünk, mert költő érkezett!”

(Kezed ügyében minden) Megérkezett, „panyókára vetett kabáttal” a vállán toppant be a költő, és mert fiatalsága teljes lendületével s programos tudatosságával a nemzetiségi kollektívum nevében állította önmagát, vállalhatta a jelenlét felelősségét. A Másnapos ének élén álló Húszévesen című versből az a lefegyverző, megtárulkozó őszinteség szól, amely nem kiszolgáltat, hanem kijelent, amikor küldetése tudatában a költői szó szükségességét és visszavonhatatlanságát állítja: „ . . . nem kérdem már / kell vagy nem kell dalom be nem gombolkozom!". A hely-idő-köriilmény viszonylataiban fölismerése reális, így szándékainak valóraváltása előtt föl kell hogy tegye a kérdést: ,.Ki vagyok én örökkön kutatón, / fürkészőn nyugtalan ember?”. A Másnapos ének három ciklusának legérettebb darabjaiban egyszerre formálódik ki válasza és a lét élményeinek akkori képlete. Farkas tudja, hogy „ .. . missziós irodalom a miénk, annak kell lennie. Míg sodrása partjain elbizonytalankodik a nép, neki kell szívósságról bizonyságot adnia az előretörés fegyelmével.” Ez a fegyelmezettség ismerteti föl nemzedéki érvényű feladatát is, hiszen már „másfajta álmot szabtak, / másfajta háborút / arra, kinek most kezdődik még a múlt.” (Jó férfiak). A küzdelem reális terein föl kell építeni az aktív reményt, hitté kell simítani a belső ráncokat ahhoz, hogy a tartás a lét vegyes előjelű körülményei között is megmaradhasson, megőrizhető legyen az autonóm emberi teljesség. Ebben az első könyvben megfogalmazott életprogramnak a megvalósításához a költő segítségére ott vannak a környező történelmi, földrajzi, emberi tények: mindaz az érték, ami a szülőföld és népcsoport iránti hűség vonzásában a hagyomány folytonosságának kegyeletes, tudatos és tevékeny vállalására serkent. Ezt az örökséget veszi birtokba Farkas az Apáink arcán és a József Attila emlékének ajánlott Nagyapám sírjánál című versekben is, éppúgy a kötődés gyökérzetét jelölve meg bennük, mint az Anyámban vagy a Hazatérésben: reménye, hogy „az emberekben megköt a hit.” (Nyár). Az önépítés magabízó és végleges bizonyosságot kereső folyamata azonban nemcsak hogy nem lehet zavartalan, de a pusztulás esélye is fenyegető. Az értelmes emberi munkába vetett hit (Nappalodás)r a mély humanizmus és társadalmi elkötelezettség (Cipőfűzőárus) s minden lendület ellenére „Kúszik felém az éjben a krumpliinda szára”, „szivárog a mag”, az adottságok lehúzó, befonó és önfeladásra késztető mélyvízi mozgásai az ellenkező irányba hatnak. Az őszi szél Bűvö- lője a Farkasnál oly gyakori természeti képből kibomló, itt a fölrázó szélhez intézett fohász:

Szél, ó, szél, ne hagyd, hogy puha koca a nyugalomnak befonjon mindent, ami él.

A veszélyérzet és a pusztulás képzetének egészen tárgyias megjelenítéseiben és a föl- fokozott víziókban egyaránt ott vannak már azok a tárgyi-képi motívumok, amelyek később az elnehezedő körülmények szorításában formálódó lírai helyzetfölmérés és önreflexió legfontosabb jelentéshordozói lesznek: a kések, pengék, a jég, a fagy, és a legpontosabban kidolgozott jelentéskörök képi alapja: a hó (Törvény, Legalább, Fehér papír, Vaskenyéren, Ének). Hasonlóképpen szembetűnő jegye az első kötetnek a költői szó, az Ének hatalmába vetett hit ereje, ennek gyakori kimondása is: „Füstös tűzfalakon süvít fel az ének, hogy megnyerjen magának minden hatalmat”. (Gyönge- ségeim); — az ének, „az Ige, a Szó” ereje és hatalmának „gyakorlása” Farkas későbbi darabjaiban, a Jegenyekor és az Alagutak a hóban nagy verseiben is a rendeltetés- szerű küldetéstudat árnyalt és egyre keményebb kivetüléseit hozza majd, súlyosodó, növekvő gazdagságú tartalmi-képi elemekkel. „De barátaim, j az a vers majd csak beérik” — szól a serkentő Kenyér és rersben a költő; a szándék értelmezésekor nem annyira a megszólítás nemzedéki formulája tűnik szembe, mint inkább a Szilágyi Domokoséval rokon indulat, amely a traigikus-keserű Kétfelé sorait idézi az emlékezetbe: „Az élet féllábon biceg, j Tudjátok: én mégis hiszek”. A „nyugtalan, vékonycsontú já779