Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 9. szám - VITA - Géczi János: Kiegészítés az "Arctalanok" esszéhez
olvasó számára esetlegesnek tűnőén teszi, így ezzel a szövegfélfejtési módszerrel nem közelíthető meg (az avantgárdnak mondott középkorú) költőnk, sem az Arctalanok (lényegében nem avantgárd) csapata. Mondják a költő (is) egy új, más világot teremt. Különösen, ha a külső világ (és a róla alkotott köznapi világkép) megbomlott, szükségszerűen megjelenik újraalkotásának szándéka. Ez a versírás (= kontsruálás) kiinduló állapota; nem a szándék a meghatározó (bár erre nagyon sok példa hozható fel a kortársi magyar költészetből), hanem a szándék előhívója, a felismerés. A felismerés milyenségétől függ a terern- tés'alkotás lehetősége: a homályos sejtések, automatizmusok ideje eltűnőiben. A tudományos és a köznapi világképet, valamint a művészet helyzetét illetően milyen felismerésekből táplálkozik Vitéz György második kötete? A mikro- és makroközösségek, valamint külön-külön egységes kiskultúrájuk eltűnésével, szétesésükkel egyldőben megjelent az egyéni mítoszteremtés, amely a hiányok elfedése. A kulturális (társadalmi) örökségek szétszivárgása, devalválódása, ugyanakkor ezen igények szüksége ösztönösen kiváltanak egy sajátos belső mozgást, amely az újraértelmezésekkel együtt az egyéni lét igazoláséul és keretéül szolgálhat. A kulturális folytonosság mellett a mítosz kapocs is lehet, amely összeköttetést jelent az elszigetelt, elüresedett, kifosztott életek között. A mítosz az önértékelés lehetősége, akkor, amikor az individuumtól független lét nem ad választ az egyéni életre (életmódra), s az egyéni lét (a társadalmi környezetitől nem is annyira független) problémái nem nyernek, nem nyerhetnek egyéni és társadalmi megoldást. A mítosz hátországot jelent, s alkotóelemeinek önfejlődése révén a létrehozójától függetlenek tűnhet. Bármilyen természeti és társadalmi elemet képes önmagába olvasztani, így egy bizonyos totalitás igényével léphet fel — s amelynek megnyilvánulása az emberiség történetében már többször megfigyelhető volt. A lényegi eltérés esetünkben csupán az, hogy most közösségi jellege visszaszorult, bár a közösségek felé nyitottsága megmaradt. Nyitottságának fontos jellemzője, hogy a már meglévő egyéni, és az esetleg évszázadok óta funkcionáló, nagy hagyományokkal rendelkező nagy közösségi „mítoszok” elemeit is átveszi/átveheti, ezzel az elfogadtatását megkönnyíti, s az általa hordozott jelentések tartományát jelentősen megnöveli. Az emberi kommunikáció jelei olyannyira konvencionálisak, hogy tartalmuk a lehető legritkább esetben jelenik meg, különösen, ha megszokott kontextusban használjuk. A jelteremtés az egyén, az egyéniség alapvető szükségletévé válik, ha valamilyen kiemelt kapcsolatra irányul az igény. Az új jelek teremtésével egyidőben a jelek hitelét, életképességét, asszociációs holdudvarát, a beszervülést az új tartalom mellett egy lehetséges gondolatrendszer, viszonyulás-háló, sorsközösség is hitelesítheti. Az embereket reprezentáló gondolatokat, körülményeket föl kell vállalni — mégpedig mennél nagyobb területről elszármaztátott jelekkel. A költészetbe bevonul tehát a tudományos nyelv másodlagos jeleinek sokasága, a társművészetek által megteremtett — s az ott már konvenciókká vált — jelek garmadája (pl. film). Mivel egyszerre sok különböző „olvasót” kell fölvállalni, az alkotások eddigi értelmezés szerinti koherenciája megszűnik, egyre extenzívebb a közölni szándékozott szöveg. S ez, amíg egyik oldalról az egyéni mítoszteremt« esélyeit/lehetőségeit megnöveli, a mítoszt elvesztett közösségek mítosz-igényének megvalósulását redukálja, lévén a jelek többsége már nem etnikai közösségek teremtménye. A vers pedig elveszti olvasó- modelljét. Az irodalom, olvasójához akár deduktív, akár induktív valóságmegközelítéssel fordulhat. Az eddigi költészet néhány exakt tudomány tárgyalásmódjával analóg módon a dedikutív utat követve, a magasabb absztrakciós szint felől közeledett a valóság felé. A (spirális) fejlődés érdekes játéka, hogy korunkban, legújabban, mind a tudományban, mind a művészetben megint (az ősi kezdetekhez hasonlíthatóan) az induktív módszer tört előre. És ekkor a valóság felől indulva, az olvasóval együtt afoszt- rahálva az egyediből az általánost, nem támaszkodva kész „alapigazságokra”, nagyobb erőfeszítést, együttrezgési feladatot ró a mű korábban passzív élvezőjére. Ilyenkor az alkotóé a kockázat, hogy információközlése modell értékű-e. Ha modell valósult meg, akkor az pontosan tükrözi a világ egy körülhatárolható 765
